13. Lara

  Megcsókoltam Lucast. Ő pedig visszacsókolt. Tudatosult fejemben a tegnap esti esemény. Csak róla tudtam beszélni és gondolni.
  Miután véget ért a csók ő csak egyszerűen hátat fordított nekem és elrohant. Akármennyire is szíven ütött ez és hogy az első reakciója az volt, hogy ne szóljak róla Bellnek nem tudtam rá haragudni. Segített megakadályozni, hogy ne tegyek egy oltári nagy hülyeséget.
  Azt követően, hogy elszaladt, csendben kinyitottam a bejárati ajtót és becsusszantam rajta. A lábaim egyből megadták magukat és összecsuklottam. Túl sok minden történt a tegnapi nap folyamán. Az anyám szinte a halálba kívánt, Jeremy Brown újra feltűnt, beakartam zúzni a kocsiját majd csókolóztam Lucasszal. Elmosolyodtam a gondolatra. Ujjaimmal végigsimítottam ajkaimon, mire a szívem hevesebben kezdett el dobogni. Mint egy érzelmi hullámvasút. Még közel sem értem a pálya végére.
   Jó elég! Állj fel Lara! Kényszerítettem magamat állásba. Már mentem volna fel a szobámba, mikor a félhomályban apát pillantottam meg, amint a nappalink egyik foteljében fejét egyik kezébe temetve merengett. Apával mindig is nagyon jó volt a kapcsolatom. Ally volt anyás én pedig apás. Ettől függetlenül nem kéne anyámnak ilyeneket mondania. Nem tudtam milyen kedvében volt Apa nem akartam zavarni, de jólesett volna beszélgetni vele. Éppen ezért jó hangosan becsörtettem a konyhába ami a nappali mellett volt, hogy igyak egy kis vizet. A csel bevált egy perccel később meghallottam szokatlanul csendes hangját: - Lara, kicsim te vagy az?
- Igen én vagyok az - ugráltam be hozzá és leültem elé fehér szőnyegünkre. - Anya nincs itt ugye? - jutott eszembe.
- Megint összevesztél anyáddal? - sóhajtott keservesen. - Miért kell nektek állandóan veszekedni? Így is elég sok bajunk van. Ami pedig két éve ezelőtt történt azt le kell zárni - jelentette ki szigorúan.
- Apa minden rendben van? Ilyenkor még nagyban dolgozni szoktál vagy a dolgaidat intézed - néztem rá kérdő tekintettel.
- Persze Larám, ne aggódj. Igazából veletek akartam most egy kis időt eltölteni. Mit szólnál hozzá ha elmennénk hárman fagyizni? - csillant fel a szeme.
- Ó, ne haragudj Apa de én most Anyával nem szeretnék izé nagyon érintkezni - tápászkodtam fel a helyemről. Nem tudtam mit mondhatnék. Olyan görcsösen próbálta fenntartani a boldog család látszatát de nézzen ránk. Két éve minden amit eddig felépítettünk szertefoszlott. Nem akartam tetézni a problémáit azzal, hogy elmondom neki amit anyám mondott.
- Lara az Isten szerelmére az anyukádról van szó! Egy család vagyunk! - fakadt ki keservesen. Nem akartam erről több szót ejteni így hát gyorsan nyomtam egy puszit kopaszodó fejére és rohantam fel a szobámba. A lépcsőfokokat nézve hadartam valami jobb kifogást: - Majd legközelebb Apa most tanulnom kell, de nem felejtem ám el.
- Nyár közepe van kislányom, mégis mit kellene ilyenkor tanulnod? Nem szoktál te ilyen szorgalmas lenni - kiabált utánam csodálkozva.
- Ó, a fenébe! - torpantam meg összeszorított ököllel. - Jól van Lara, csak így tovább, ügyes vagy - gratuláltam magamnak cinikusan. - Apa, most belegázoltál a lelki világomba. Én mindig is szorgalmas voltam, egyébként is sosem lehet elég hamar elkezdeni az iskolára való felkészülést - el sem hiszem, hogy ilyet mondtam.
- Mindketten tudjuk Larám, hogy ez csak duma, de menj csak - egyezett bele. - Viszont szavadon foglak - emelte fel mégjobban a hangját.
- Persze, persze - rohantam be a szobámba.
 
 Nem volt kedvem felkelni a mai nap folyamán. Aggasztott, hogy Apával volt valami, Anyával a veszekedésünk óta nem beszéltem egy szót sem és ott volt Lucas is. Nem mertem felhívni. Az eddigi örömöm hirtelen elszállt és a félelem vette át a helyét. Kinyúltam a telefonomért a kis éjjeliszekrényemhez, hogy megnézzem keresett-e valaki. Rengeteg nem fogadott hívásom volt és mindegyik Belltől. Ő nem keresett. Nagyot sóhajtottam, nem tudtam mit tegyek, Bellt viszont vissza kellett hívnom.
  Mind a háromszor azt jelezte hogy ki van kapcsolva. Hát ma sem fogok barátnőzni. Ezt tudomásul véve úgy döntöttem, hogy az ágyamban maradva sorozatot fogok nézni. Imádtam a Vámpírnaplókat, annak ideján Allyvel kezdtük el nézni közösen csak aztán félbeszakadt. A gondolatra gombóc keletkezett a torkomban. Éppen itt volt az ideje, hogy újra elkezdjem.
  Nehéz volt visszarázkódni a történetbe, de végül újra feljöttek a régi emlékek, mind a sorozattal mind pedig az Allys emlékek.  Az első rész után megállás nélkül kattintottam volna a következőre, hogy tovább nézzem, de a hasam egy óriási nagy krgás kíséretében közbeszólt. Kénytelen voltam valami ehető dolog után nézni. Semmi kedvem nem volt Anyával szembe találkozni, de nem kerülhettem el. A főnöke elküldte őt egész nyárra, mert szerinte túlságosan a munka megszállotja lett. Jó fej főnöke volt az biztos és egyet is értettem vele.
  A felső szinten egyedül az én szobám volt, ahogyan kinyitottam fehér szobaajtómat egyből a meredek lépcső meredt a szemem elé. Lerogobtam rajta, két oldalt a korlátba kapaszkodva. A konyha előtt még kitérőt tettem, hogy a nappali ablakából megnézzem Apa itthon van-e azonban erre nem volt szükségem. Ahogy leértem a földszintre hangokat hallottam a konyhából. Egyedül anya hangját tudtam beazonosítani. Lábujjhegyen elugráltam a konyháig és megtorpantam előtte. - Ne aggódj drágám, minden rendben lesz - hallottam meg Apa hangját. Nem mertem benézni nehogy észrevegyenek, csak a fülemre hagyatkoztam. - Mi lesz most velünk? - csapta meg fülemet anya hangja. - Ne aggódj, nem fogok most ennyitől összeesni. Még a mai nap folyamán felhívom a régi ismerőseimet, aki csak segíteni tudna. Nem lesz semmi baj - csatlakozott be Apa a beszélgetésbe. Rossz érzésem volt, de nem akartam, hogy igazam legyen. Nem akartam, hogy kimondják. - Van annyi tartalékunk, hogy egy ideig boldoguljunk - szomorúság csengett a hangjában.
- Jól tudod, hogy a főnököm egyenesen megtiltotta, hogy bemenjek dolgozni. Nem tudjuk sokáig húzni... Mi legyen Larával? Mondjuk el neki? - keményedett meg Anya hangja. - Nem, semmiképpen sem akarom, hogy most még megtudja. Mit szólna, ahhoz hogy az Apját kirúgták az állásából? Így is sok mindenen kellett keresztül mennie.
- Egy érett lányról beszélsz John! Nem dédelgetheted egész életeden át! Allyvel sokkal keményebb kézzel bánnál most! - kiabált Anyám.
- Elég legyen Lilian! Nem vonhatsz felelősségre azért, mert a lányunkat védeni akarom! Ne nézz így rám Lil! A te lányod is nem csak...
  A szavai nem értek el a tudatomig, a lépcső korlátjába kapaszkodva próbáltam magam felhúzni a szobámig. Apát kirúgták. Nincs állása. Anya nem mehet be dolgozni. Magamban kell tartanom, nem mutathatom azt, hogy tudom. Jézusom! Apa. A gondolatra, hogy milyen állapotban lehet most, összeszorult a gyomrom. Nem bírtam tovább. Az ajtóm előtt leroskadtam a lépcsőre. Meg kell próbálnom úgy viselkedni Apával, hogy ne jöjjön rá, hogy tisztában vagyok vele mi történt - határoztam el. Ott van még Anya is - rá gondolva hevesebben vettem a levegőt - ilyen helyzetben is csak Allyre tudott gondolni. Visszatértek Apára a gondolataim. Nem értettem miért rúgták ki. Imádta a munkáját és nagyon jól csinálta. Nem tudtam mit tegyek.
  Berúgtam az ajtót, ráugrottam az ágyra a telefonomért. Bell. Szükségem van rá. Ő megmondaná, hogy mit kellene tennem. Rányomtam a nevére, hogy hívja és vártam. Hívtam és hívtam míg nem foglaltat jelzett. - Gyerünk már Bell! - mondtam ki hangosan. Vagy ötször megismételtem egymás után egyre görcsösebben nyomkodva a telefont. Minduntalan kinyomott. A sírás határán voltam. Ha nem ő akar velem beszélni, akkor Lucas. Megkerestem az ő nevét is és hívtam.
  Nehogy azt higgye bárki is, hogy felvette. Összesen tízszer hívtam újra, mire az utolsó kettő csengésnél már ki is kapcsolta. - Menj a francba Lucas Rider! - kiabáltam a szobám mennyezetének. Felfelé nézve, ökölbe szorított kezekkel próbáltam visszaszorítani kitörő könnyeimet. Nem tudtam mit teszek, csak kitört rajtam a kétségbeesés és a harag. Ököllel püfölni kezdtem a párnámat és szidtam mindenkit, akit csak tudtam. Újra felnéztem a plafonra és rekedt hangon megszólaltam: - Ally, tudom, hogy most figyelsz és nevetsz rajtam! Nem bocsátom meg neked soha, de SOHA, hogy itt hagytál egyedül. Nézd meg mi lett Anyánkból! Mindig te voltál a kedvence! Mégis miért? Miért nem vagyok elég jó neki!? - ordítottam végül a plafonra mutogatva, mint egy bolond. Végül leejtettem magam mellé a kezem, kimerülten elterültem  és magam elé nézve motyogtam: - Te is Bell! Menj a fenébe! 
  Nem tudtam milyen eddig egyedül. Úgy egyedül, hogy senkit nem érdekel, hol vagy, vagy mit csinálsz. Az főleg nem, hogy hogy vagy, vagy mi van a családoddal. Gondolataimba merülve viszont rájöttem, hogy mostmár tudom milyen. Mert az igazság az volt, hogy a nővérem meghalt, a legjobb barátnőmet nem érdekeltem, a fiú, akit megcsókoltam nem is érzett irántam semmit, az Anyám azt kívánta bár én haltam volna meg, Apát pedig kirúgták a munkahelyéről. Az igazság az volt, hogy soha életemben nem voltam még ennyire egyedül. 

12. Thomas

  Ne merj Norához közelíteni, ezek után, megértetted Thomas Rider? Ha mégegyszer meglátlak a lányommal nem állok jót magamért. Lelkész vagyok, éppen ezért ha köpök a szüleidnek nekem fognak hinni és nem neked - visszhangzott fejemben Nora apjának hangja. Attól a naptól kezdve, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Norah fejéből kitörlődtek azok a napok, amikben szétszaggatta a poszterünket, véget vetett a kapcsolatunknak valamint kitörölt az egész életéből folyamatosan fenyegetett az apja. Nem tudtam, mit tehetnék. Sarához nem fordulhattam akkoriban, nem tartoztam a kedvencei közé. Patricket imádom, de az istenért is a barátnőm testvére. Egyedül Jeremy lehetett volna segítségemre, akit benyomtak egy rohadt nevelőintézetbe. Nem tudom milyen ember lehetek, de jobban sajnáltam azt, hogy elveszítettem a legjobb barátomat, mint Ally halálát. Allynek és nekem sosem volt túl fényes a viszonyunk. Sosem bírtam, hogy őszinte legyek.
  Annak idején kétségek között léptem be a kórház 1015-ös szobájába, ahol Nora feküdt. Azt hittem dührohamot fog kapni vagy rosszabb, de nem így történt. A karjaimba omlott és olyan volt mint régen. Képtelen voltam tőle búcsút venni. Szerves részét képezte az életemnek. A normális életemnek. Most azonban, hogy Jeremy tényleg visszatért itt volt az idő, hogy akcióba lépjek.
  Jerék háza felé vettem az irányt, hogy elsőként megbizonyosodjak arról, hogy tényleg visszaköltözött valamint hogy beszéljek vele.
  Megálltam a bejárati ajtójuk előtt, amikor zenét hallottam a hátsó kert felől. Nem akartam behatolni vagy valami, de úgyse hallott volna semmit Jer. Megkerültem pázsittal körülvett házukat, a zene lüktető ritmusa egyre jobban dobogott a fülemben. Ismerte ezt a számot. Mind a kilencünk ismerte ugrott fel az agyamba egy emlékkép. Jeremy magasra felemelte Saráht az örömtől, hogy megnyerték a versenyt. Hát persze. Az első verseny volt, hogy nem Ally győzött. Pedig a partnere csodásan táncolt.
  A kertjükbe belépve nem láttam senkit, egészen addig míg körül nem néztem jobban. Először Simont vettem észre, aki az árnyékban pihent majd Jeremyt amint Saráht a karjában tartva végig húzta a kezét a két melle között. - Az igen öregem! - füttyentettem egyet, de senki nem hallotta meg. Túlságosan egymásba voltak mélyedve. Inkább egymás mellébe. Jó ez béna volt. Mindenesetre Jer nem vesztegette az időt. Lehettem volna paraszt és végignézhettem volna mit művelnek le ezek ott ketten egymással, de nem tettem. Újra előrementem és megvártam míg már nem hallottam a zenét.
  Pár perccel később kopogtam, mire kivágódott az ajtó és Jeremyt pillantottam meg póló nélkül. Megkellett hagyni az elmúlt két évben sokat alakult. Addig se volt piskóta a teste de most.
- Thomas Rider ne bámulj hanem gyere be inkább - szólalt meg befelé mutatva.
Szó nélkül beléptem az ajtón. Csak ő volt itthon. Emeletes házuk volt, az ajtó mellett rögtön lehetett is felmenni az emeletre. Barátságos volt a maga régi stílusában. A levegőt virágok illata járta át. Úgy éreztem nem volt légkondi, a meleg levegő bennrekedt.
   Csak álltam hátat fordítva neki, nem tudtam mit mondhatnék neki. - Thom megfordulsz még ma? - aggódás vegyült a hangjába - Nézd, nem tudom, hogy haragszol-e rám vagy nem, de... - közbe vágtam, nem bírtam ezt hallgatni.
- Fogd be Jeremy! - fordultam felé és egy jó nagyot öklöztem a vállába, majd a kezét szorongatva megöleltem. - Leszarom, mi volt a múltban, leginkább azt, hogy te okoztad a balesetet, hiszen ott ült melletted Ally is. Norah és én is biztosak vagyunk benne, hogy nem csak te voltál a hibás.
- Szóval Norah és te azóta együtt vagytok? - tért a lényegre. 
- Te aztán nem kertelsz haver. De igen, együtt vagyunk - túrtam bele a hajamba zavartan. - Nem emlékszik semmire én pedig nem mondtam el neki. Képtelen voltam, szeretem a francba is.
- Thom, én ezt értem, de mindketten tudjuk, hogy őt nem úgy. Másba vagy szerelmes, és ezt te is tudod - zavarban volt, ahogyan láttam.
- Ezt most hagyjuk kérlek. A lényeg, hogy az apja azóta folyamatosan fenyeget érted? Nem bír leszállni rólam. Noráht is ellenem buzdítja, de ami a nagyobb baj, hogy azt mondja apáméknak is fog szólni, ha nem teszem azt amit mondd - öklöztem bele a falba. Szúró érzés hasított az öklömbe. 
- Nyugi van Thom! - ugrott fel elrántva a karomat a faltól. - Ezzel nem oldasz meg semmit - vezetett be a konyhába, hogy lehűtsem égető öklömet. A hűsítő érzés lenyugtatta lázongó idegeimet. Éppen leült mikor nem bírtam tovább várni és kiböktem: - Úgy láttam nem vesztegetted az időt Saráhval. Egyből belevágtatok a közepébe. Azt hittem most Patrickel jár, de akkor ezek szerint tévedtem. Pedig az a srác totál bele van habarodva látno...
- Sarah és Patrick járnak? - ragadta meg a legelső dolgot.
- Nem tudom Jer lehet. Patrick igazából nagyon sok mindent elmond nekem, de mostanában nem nagyon beszéltünk. De ne tereld a témát! - nem engedtem, hogy elsunnyogja. időközben elzártam a csapot és megfordultam őt figyelve.
- Igazából én sem tudom mi volt ez az egész. Megláttam, hogy táncol és egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne csatlakozzak. Csak átugrottam a kerítésen és már a karjaimban is volt. Újra táncoltam. Ráadásul vele. Semmit sem változott ugyanolyan mint volt, csak szebb. Belenéztem csillogó szemeibe és láttam, Thomas érted láttam, hogy még mindig ugyanúgy érez mélyen legbelül mint két éve ezelőtt. Szeretem őt és tudom, hogy ő is engem, csak újra fel kell hozni a régi érzéseket - hallgatott el, kereste a szavakat, ígyhát nem szólaltam meg. - Ugyanakkor gyűlölöm is Thom. Nem tudom miért, de van bennem egyfajta gát, ami megakadályozza, hogy úgy szeressem mint egykor. Gyűlölöm és szeretem is. Bosszút akarok állni rajta, de nem tudom megmagyarázni, hogy mégis miért. Talán azért lehet, mert hagyta, hogy bedugjanak abba a retkes intézetbe, amikor megakadályozhatta volna. A baleset olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy nem tudok rajta tovább lépni. Nem azért mert bűntudatom van. Azért mert nem neket kellett volna két évig rohadni elzárva távol tőletek. Nem én okoztam azt a rohadt balesetet és nem miattam halt meg Ally! - köpte a szavakat - Olyan dolgokat tudok a két évvel ezelőtti eseményekről, amiket egyikőtök sem. Két év alatt volt időm újra és újra átélni a történteket és kutatni - lehalkította a hangját. Szólásra nyitottam a számat de leintett: - Nem Thomas, nem fogom elmondani neked, hogy miket tudok. Ezek az én lapjaim és az én játékom. Olyan dolgok fognak felszínre kerülni és olyan személyeket fogok visszahozni közénk, amik és akik felbolygatják az eseményeket - odasétált a konyha ablakhoz és kinézve rajta folytatta - Sarah Bird nem úszta meg ennyivel.
  Elakadt a lélegzetem, egy szót sem tudtam kinyögni. Ha ez igaz, akkor itt mindenki veszélyben van. Mindenki titka a felszínre kerülhetett, ahogyan az enyém is. De Jeremy a legjobb barátom, ilyet nem tenne velem, biztos voltam benne. Hirtelen megfordult és rám nézett: - Thomas, mindig is te voltál a legjobb barátom, eszembe sincs beköpni téged, attól függetlenül, hogy nem mondom el miket tudok - nézett rám bátorítóan. Megkönnyebbültem bólintottam.
  Itt mindenkinek voltak titkai. Minden és mindenki összekapcsolódott a másikkal. A szálak egy idő után összefutnak. Ha ez igaz, akkor ez keményebb játszma lesz, mint maga a baleset volt. Kattogott az agyam. Kösd fel a gatyád Thomas Rider!
 

11. Norah

  Mindent köd borított, csak az előttem lévő ösvényt láttam, amint beleveszett a homályba. Lenéztem a földre, amikor meglepetésemre nem is láttam a lábamat. Érezni éreztem, biztosan ott volt, csak hát valami eltakarta. Egy mesésen gyönyörű ruha omlott a földre. Éppen, hogy a földet nem súrolta pár centivel. Az estélyi színe a leggyönyörűbb kék volt, amit valaha láttam. Hasonlított a tengerkékre, de attól pár árnyalattal sötétebb volt. Nem bírtam megállni ,hogy ne érintsem meg. Érintésemre abban a pontban ezüstösen felcsillant. Mint egy tündérmesében.
  Tekintetem fentebb vándorolt a ruha mentén, végig figyelve rá, hogy az ujjaimmal érintsem, hogy újra láthassam az ezüst csillanást. 
  A derekamnál egy leheletnyien vékony, ezüst szalag volt masnira kötve és innentől kezdett el "A" alakban ejteni a ruha egészen a földig. Deréktól felfelé pedig csinosan rám tapadt. Hiába kerestem a ruha ujjait, pánt nélküli volt. Elképesztően gyönyörű volt. Nem láttam magamat, hogy vajon milyen lehet a hajam, de ujjaimmal finoman végigszántottam fejemen. Úgy éreztem, hogy szoros kontyba van fogva, elöl pedig pár tincs hullámosan lengedezett a szellőben.
  Nem tudtam, hogy miért vagyok ilyen mesébe illően felöltözve vagy, hogy miért vagyok itt, de mindenképpen ki akartam deríteni. Nem tudtam merre mehetnék. Az ösvényről nem akartam lelépni, hátranézve pedig egy kőfal zárta el az utamat. Egy lehetőségem maradt, mégpedig az ha a kis utat követve előre megyek, bele a homályba.
  Két oldalt megfogtam a ruhát a könnyebb haladás érdekében és elindultam. Semmi mást nem lehetett hallani csak cipőm kopogását. A köd továbbra sem oszlott fel. Kitartóan mentem, de nem történt semmi. Biztos voltam benne, hogy már ideje csak megyek és megyek.
  Körülnéztem és szorongás vett erőt rajtam. Pánikba estem. Bármerre néztem csak a homályt láttam, ami megrémített. A félelem futásra kényszerített. Rengetegszer félreléptem, megcsúsztam, hisz nedves volt a ködtől minden. Nem álltam meg, nem tehettem meg. Ziláltam kapkodtam a levegőt, a ruhám elszakadt, hajam pedig félig már a vállamra omlott. Alig tudtam már egymás után rakni a lábaimat, mire hirtelen elbotlottam és elterültem a földön. Mindenem fájt, a könyökömön a bőr felhasadt. Nem volt erőm feltápászkodni, egyedül nem ment.
  Fejemet felemeltem a földről, amikor megpillantottam... Thomast. Leereszkedett hozzám és a kezét nyújtotta. - Thomas! - kapkodtam a levegő után. - Gyere, nincsen semmi baj - megragadta a kezemet és felhúzott magával. Kimerülten a karjába omlottam. - Mutatok valamit - simított végig hüvelykujjával az arcomon. Pár méterrel odébb mentünk és egy fehér pavilon tárult a szemem elé. Ki volt díszítve égők világító soraival. Felvezetett a lépcsőn, majd szemben megállt velem. - Kérlek, táncolj velem Norah - nézett mélyen a szemembe. Valami nem volt rendben vele. Nem így szokott viselkedni. - Thomas, nem úgy vagyok öltözve. Nézd mi történt velem - mutattam végig magamon kétségbeesetten. - Te mindig gyönyörű vagy! - majd megragadta kezemet, vállára ejtve jelezvén, hogy nem fogad el nemleges választ. - Ebben az esetben, szívesen táncolok veled Thomas Rider - nevettem el magam. Sem ő, sem én nem tudtunk táncolni így csak utánozni próbáltuk bármelyik keringő mozdulatait. Fejemet ráhajtottam a vállára és így zene nélkül adtam át magam a kellemes ritmusnak, amit mi diktáltunk. Finoman eltaszított magától és megforgatott egymás után kétszer. Egyik lábamat felemeltem és így forgott velem a ruhám is. Mosolyogtam, úgy éreztem még soha nem voltam ilyen boldog. Azt hittem végre újra hozzábújhatok biztonságot jelentő testéhez, de tovább forgatott egyre gyorsabban és gyorsabban. - Thomas elég, kérlek! - kacagtam hangosan - Elszédülök! - de hiába kértem nem állt meg. Csak forgatott újra és újra. A táj suhant mellettem, minden egyes körnél láttam Thomas elhomályosodott alakját. - Thomas, állj meg! - hangom könyörgővé vált. Aztán a feje mellett hirtelen megjelent egy másik arc is. Nem tudtam mit tehetnék, szédültem alig álltam a lábamon, de továbbra sem eresztett el. Az egyetlen lehetőségem az volt, ha kiszakítom magamat szorító kezei közül, amivel forgatott. Megfeszítettem kezemet és nagy lendületet vettem és kitéptem magamat a keze közül.
  Sikerült. A földön landoltam újra és nem voltam magamnál teljesen. Vártam, hogy alábbhagyjon a szédülés. Az arcokat nem láttam tisztán továbbra sem, mire szépen lassan azonosítani tudtam, hogy ki az, aki Thomas mellett áll és... táncolnak. Szorosan becsuktam szemeimet, majd újra kinyitottam. Táncoltak és senki mással nem voltak elfoglalva csak egymással. - Thomas! - hisztérikusan kiáltoztam a nevét - Thomas, figyelj rám! - rám sem nézett csak táncolt elmélyülten partnere szemébe nézve. - Miért nem lehetek én akit választasz? - suttogtam magam elé a sírással és a döbbenettől küszködve. Csak viszont kéne szeretned úgy ahogyan én téged! - emeltem fel a hangomat. Erre hirtelen felém fordult Thomas és a párja is, akinek az arcát eddig képtelen voltam azonosítani. Most viszont, ahogy megláttam vöröslő haját és zöld szemét valamint a mozgását az előbb. Tudott táncolni. Nagyon is jól. Thomas partnere Seamous Hinley volt. Pillantásuk hamar tova siklott rólam, amint Seamous finoman beletúrt Thomas hajába és elmosolyodott. - Nem, ez nem lehet igaz! - sikítottam a hajamat tépve. - Seamous engedd el! - ordítottam. 
  Hátat fordítottam nekik és folyamatosan azt hajtogattam magzat pózba kucorodva, hogy ébredj fel. Nem bírtam tovább. A tündérmese hirtelen rémálommá vált.    

Verejtékben úszva riadtam fel az álmomból. Valaki rátelepedett a csengőre és le sem akart mászni róla. Nem volt erőm felkelni, az álom hatása alatt voltam. Anyáék nincsenek itthon de Patrick talán igen - Pat, nyisd ki az ajtót! - kiáltottam fel kótyagosan, amit szerintem egyedül csak én hallottam. Sikeres volt, az biztos. -Pat! - tettem még egy bizonytalan próbálkozást. Semmi válasz. - Ezt nem hiszem el - mérgelődtem magamban, kikecmeregve puha ágyamból. - Ajj! - kaptam a fejemhez. Megszédültem és ugyanezzel a mozdulattal már visszaborultam az ágyamba. De csengetés nem maradt abba, kénytelen voltam újra kimászni. Kijöttem a szobámból és csoszogva Patrick szobája felé vettem az irányt, ami az enyém mellett volt. Belestem rajta de nem találtam ott. Próbáltam húzni az időt, hogy hátha megunja az illető és abbahagyja az idegesítő csengetést, de mindhiába. Végigszenvedtem magam az óriási nappalinkon, majd a konyhán is. Egy szintes házunk volt, Pat és az én szobám volt a leghátul, aztán jött anyáék szobája. Imádtam a házunkat. A konyhát és az előszobát leszámítva mindenhol parketta volt, ráadásul padló fűtés. Nyugodtan mászkálhattam akár télen mezítláb is, nem fáztam volna. Minden falat szinte családi képek borítottak. Születésünktől kezdve egészen napjainkig. Anya és Apa imádtak bennünket. Mindig is mi voltunk az első helyen, bármire szükségünk volt megkaptuk. Nem úgy értem, hogy elvoltunk kényeztetve, mert azt semmiképpen sem. Egyszerűen csak nem szenvedtünk hiányt semmiben.
  Anya nagyon nehezen esett teherbe annak idején, azonban mikor megtudták, hogy nem csak egy gyerekük lesz hanem kettő, ráadásul ikrek, igazi áldás volt számukra. Az elején az orvosok csak Patricket tudták kimutatni, aztán utána végre engem is észrevettek. Hatalmas volt az örömük és aztán két éve a kétségbeesésük is. Az emlékeim elúsztak csak úgy eltűntek a ködben, ahogy az álmaimban szereplő ösvény veszett el a szemem elől a homályban. Csak azt tudtam, hogy a legjobb barátnőm meghalt, állítólag Jeremy okozta a balesetet, akire mindenki a falkavezérként tekintett. Ő volt a legidősebb mindannyiunk közül, Sarah pedig mint egy hősre úgy tekintett rá. Azt is tudtam, hogy Pat is benne volt a balesetben, ha ő nem is ült a kocsiban. Amit pedig úgyszintén nagyon tudtam, hogy kómából ébredésem első pillanata, amit Apával töltöttem, nem volt más, mint, hogy Thomas ellen buzdított. Azt mondta, hogy nem szeretné ha vele járnék, ő nem jó nekem, nem lehetek mellette biztonságban. Nem tudtam visszaemlékezni, hogy a baleset előtt mennyire kedvelte vagy nem, de annak tudtam be a figyelmeztetését, hogy lelkész, aki görcsösen ragaszkodik lánya ártatlanságához és nem akarja elfogadni, hogy még egy számomra fontos férfi lépjen az életembe. Kijelentettem, hogy a baleset mit sem változtatott Thomashoz való kötődésemhez, ami láthatólag nagyon nem tetszett neki. Igaz, a szétszakított poszter aggasztott egy kicsit most meg jött ez az álom, de Thomas megnyugtatott tegnap, a rémálom meg biztos vagyok benne, hogy nem jelentett semmit. Seamous Hinley már évekkel ezelőtt elhagyta a várost. Semmi értelme nem lenne visszatérnie így, hogy Ally sincs már mellettünk.
  A bejárati ajtóhoz lépve elsöpörtem fejemből a lehangoló gondolatokat és kezemet a kilincsre téve megpillantottam Pat üzenetét, egy kis ragadós szélű cetlit, amit az ajtóra tűzött.
 "El kellett ugranom a suli könyvtárba, majd jövök húgi."
- Chö, mi az, hogy húgi? Pár perc van közöttünk öcsi - nyitottam ki az ajtót mosolyogva. Felnéztem a látogatóra, aki meglepetésemre Sarah volt. A haja csapzottan szállingózott a szélben, kapkodva szedte a levegőt. Erős levegő áramlatot éreztem a lábamnál, ami jól eső is volt ugyanakkor nedves is. - Simon! - kiáltottam fel mosolyogva. Ennyi figyelmet kaptam, már száguldott is be a konyhába. - Ott bizony nem találsz semmit! - kiléptem az ajtón, hogy jobban szemügyre vegyem Sarát. 
  Az arcával kezdtem, ami rosszabbul nézett ki mint eddig valaha, ugyanakkor gyönyörű is volt. Sugárzott. Ezt követően vettem csak észre, hogy a táncos ruhája van rajta. Ez mégis hogy lehetséges? Két éve kijelentette, hogy ő hallani sem akar a táncról többet, Ally és Jeremy miatt is.
- Sarah, mi történt? - öleltem át oldalról. Összegörnyedt, alig kapott levegőt. Körkörösen simogattam a hátát, mire észrevettem, hogy lassult a légzése. Vártam, hogy végre megszólaljon. 
- Nem mehetnénk be inkább? - kérdezte suttogva. 
- Dehogynem, gyere csak - buzdultam fel. Bevezettem egészen a nappaliig, ahol helyet kínáltam neki az egyik kis puffok egyikén. Ha nem a szobámban, akkor itt vitattuk meg a dolgokat. Csak Simon boldog lihegése hallatszódott, de amint kiszimatolta, hogy Sarah nincs túl jó passzban egy kis nyüszítés kíséretében odabújt hozzá. Pár percig csend volt, aztán rám emelte tekintetét. - Norah, - kezdett bele. Látszott, hogy próbálta össze rakni a gondolatait - nem akartam neked szólni erről, de a legjobb barátnőm vagy könyörgöm! Lehet, jobban tenném, ha nem mondom el, de kénytelen vagyok magamban tartani. Jeremyvel táncoltam pár perccel ezelőtt a kertben - nyögte ki végül. Egy szónál először kénytelen voltam leragadni, hogy aztán tovább léphessek. - Jeremy visszatért? - hitetlenkedve kérdeztem, nem akartam elhinni. Nem jöhetett vissza. 
- Igen, két napja talán. És én táncoltam vele! Érted! ÉN! Nem is értem, hogy vehettem fel ezt a ruhát...
- De hiszen gyönyörű vagy Sarah! - simítottam végig a karján.
- Norah nem érted? Nem elég, hogy felvettem ezt a ruhát de még Ally emlékét is meggyaláztam. A gyilkosával táncoltam! - görcsösen markolta a puff két szélét. Próbált megszabadulni a tánc emlékétől. - Sarah, elég! Figyelj rám - megragadtam erősen az arcát és magam felé fordítottam - Próbálj meg elvonatkoztatni attól, hogy mi történt Allyvel - szorosan összezárta a szemét, nem akart utat engedni feltörő érzelmeinek - Tudom, hogy fáj, én is ugyanúgy érzek mint te, de kérlek gondold végig! Vegyük úgy, hogy nem Jer tehetett az egészről. Természetes, hogy táncoltál vele, hiszen a régi partnered volt...
- Olyan jó volt - keseredett el - Régen nem éreztem már ilyet. Újra a karjában voltam, a fülembe suttogott, egyszerre mozgott a testünk az ütemre - csukva volt a szeme, így biztosan könnyebb volt kimondania.
- Csak ne taszíts el magadtól minden szép emléket - folytattam - Így nem lehet élni. Gondolj Patre - letöröltem pár könnycseppet az arcáról, de amint ezt meghallotta, kippattant a szeme. - Itt van Patrick? 
- Ne aggódj Sarah, elment a suli könyvtárába. Nem hallotta. Csak nyugodj meg! - öleltem át szorosan, két térdemen állva. Sosem tudtam Jeremyt hibáztatni Ally halálért. Biztos vagyok benne, hogy ha ő esetleg hibás is volt, nem mindenben.
Miután Jer elment a városból, nagyon szurkoltam Sarának és Patnek, hogy összejöjjenek. Patnek valóra vált az álma, mikor végre Sarah és ő csókolóztak, de most, hogy Jer visszatért, úgy éreztem, hogy Pat ideje lejárt. Csak vissza kellett emlékeznem, hogyan beszélt az imént Sarah. Egy dolgot viszont tisztáznom kellett vele. - Sarah, jól érzem, hogy még esetleg...még mindig...ugyanúgy érzel Jeremy iránt, mint régen?
- Ilyen még csak eszedbe se jusson! - csattant fel - Patet szeretem, ő a barátom! Jeremyn legszívesebben boszzút állnék és... - kénytelen voltam a szavába vágni - Ugye nem hallottam jól Sarah? Eszedbe se jusson bármilyen fajta bosszút tervezni ellene! - emeltem fel a hangomat. El se akartam hinni, ami az előbb kicsúszott a száján. 
- Tudod, hogy nem gondoltam komolyan - ideges volt - csak kicsúszott a számon.
- Remélem is Sarah. Valamint én elhiszem, hogy nem érzel semmit Jer iránt, de mégis arra az egyre kérlek, hogy ne törd össze Pat szívét. Totálisan beléd van esve, csak rá kell nézni...
- Tudod, hogy nem tennék ilyet. Szeretem Patet. Ezt te is tudod - ügyetlenül belebokszolt a vállamba. Mindig így zárjuk le a komoly beszélgetéseket. Sem ő, sem én nem akartunk most ezekről a dolgokról beszélni. Egy időre lezártuk a témát.
  - Ha már ilyen gyönyörűen felöltöztél, mit szólnál hozzá ha én is csatlakoznék? - csillant fel a szemem, amint megjelent előttem első báli ruhám képe. Hercegnőknek kellett öltözni, Sarah és én pedig a Barbie hercegnő és a koldusból voltunk a két hercegnő. Sarah volt Anneliese, én pedig Erika. Cinkosan rám emelte tekintetét és profin felhúzta egyik szemöldökét - Benne vagyok  - nevetett fel. Végigrohantunk a képekkel teli hosszú folyóson egyenesen be a szobámba. Kitártam a ruhásszekrényem ajtaját és lázasan keresni kezdtem. Sorra tologattam a ruhákat, de végül csak rátaláltam. Kirántottam a szekrényből és ezzel a lendülettel körbeforogtam vele magam elé tartva. - Olyan gyönyörű - hallottam meg Sarah elképedő hangját. Magam elé tartottam és én is szemügyre vettem. A ruha majdnem olyan volt mint az álmomban. A kéknek egy halványabb változata, alulról tüll tartotta, de ugyanúgy a földet súrolta. A derekamtól szélesedett és onnantól felfelé pedig a leggyünyürűbb rózsaszínt lehetett látni. Az ujja a könyökömig ért, teljesen ugyanúgy nézett ki, mint a mesében. A gyomrom idegességemben összeszűkült és gombócot éreztem a torkomban. Éjszaka, ami tündérmesének indult és rémálom lett belőle, nem tudtam mi lesz ha most felveszem, de nem tudtam megállni.
  Percek múlva már rajtam is volt, így suhantam végig a folyosón, vissza a nappaliba. Sarah már ott várt rám, addigra már a DVD-t is berakta, hogy újra átélhessük a tündérmesét, mint már annyiszor rosszabb napjainkon. Csak elindítottuk Anneliese, Erika és szerelmeik történetét, nevettünk, a dalokat énekeltük, táncoltunk és olyan volt minden mint régen, attól függetlenül, hogy a hangunk ha nem is volt csapnivaló, de nem is volt olyan gyönyörű mint Laráé. 
  - I'm just like you, you're just like me - álltam fel a helyemről, magammal húzva Sarát is. A szövegben lemaradtam egy kicsit, de folytattam tovább, ábrándozva és boldogan - I am a girl like You. You'd never think, but it was so but now I've met you and I know, it's plain as day, sure as the sky is blue that I am a girl like you.
- I'm just like you, you just like me it's something anyone can see
A heart that beats a voice that speaks the truth , yes I'm a girl like you - körbeforogtunk a szobában és csak énekeltünk. Tovább néztük, közben felidéztünk régi dolgokat. Tökéletes volt a délelőtt. Mindent és mindenkit kizártunk. Eljött a kedvenc dalom. - Csajszi, te jössz! - nevetett fel Sarah - Mutasd meg mit tudsz! Dominik szeret téged - kacsintott egyet, a mesében lévő Erika szerelmére célozva. - Hallgass! - kacagtam - Komolynak kell lennem - próbáltam komoly arcot erőltetni magamra, ami amint elkezdődött a dal sikerült is. Teljesen átadtam magam a dalnak - You say your love is true and I hope that it will be 
- I'd be sure if i knew that you loved me for me - vette át a herceg szerepét Sarah.
- Will I be the one you choose? Can you tell my heart is speaking? My eyes will give you clues - ismerős volt a legelső kérdés. Ezt már kérdeztem. Nem pont így. Az álmomban. Thomastól. Valami olyasmit kérdezhettem, hogy miért nem tudsz szeretni? 
- Truth lies underneath the skin
I'll be yours together we shall always be as one if you love me for me - folytatta Sarah.
- Who can say where we'll go... - be kellett volna csatlakoznom de nem tettem. Összezavarodtam. - Norah, ne már! Ez a kedvenced - fordult felém, de mikor meglátott kétségbeesett. - Mi baj No? - mindig így szólított, ha úgy látta rajtam rosszul vagyok.  
- Éjszaka álmodtam, ahol úgy voltam felöltözve, mint egy hercegnő ott volt Thomas is, táncoltunk de akkor hirtelen csak forgatott és forgatott, elestem és mire magamhoz tértem ott volt Semaous Hinley, Ally volt partnere és Thomasszal táncolt. Hinley még a hajába is beletúrt... mármint Thomas hajába és...
- Thomast már megkérdezted erről? - kérdezte elkomorodva. - Nem, hiszen ez csak egy álom, nem? - kérdeztem reménykedve, elsöpörve a szétszaggatott poszter emlékét és Apám kérését - Igen, biztosan - meredt a semmibe Sarah. 
  Nem tudtam mit gondoljak, hogy kiben bízzak meg. Még mindig csak egy lány voltam, aki elvesztette az emlékezetét. Sarah elhallgatott előlem valamit, ahogyan szerintem mindenki más is. Így hát nem tudtam mit tenni, megint csak arra jutottam, hogy Jeremyt kell megkérdeznem. Elegem volt abból, hogy az emlékezetem egy viharban végződött.