10. Sarah

  Bell sikkantását hallottam meg, mire gyorsan átszaladtam a szobájába, hogy kinézzek az ablakán. Elesett, de ott volt vele Lucas. Tényleg, a mai napot együtt fogják tölteni. Mintha említette volna tegnap Bell. A magasból nézve jóleső melegség költözött a szívembe. Ahogyan boldogan kacagott és nyújtotta Lucas felé a kezét. Örülök, hogy Riderék kisebbik fia nem olyan mint Thomas. Lucast mindig is kedveltem. Bellel pedig olyan párost alkottak, amit ők még csak nem is sejtettek. Nagyon féltettem a húgomat de tudtam, hogy Lucastól nincs miért tartanom.
  Bell egész reggel úgy dübörgött végig a házon, mintha nem is zavarná, hogy én esetleg aludnék. Nem zavartatta magát, de nem is kellett, hiszen már nagyon régóta ébren voltam. Igazából összesen ha négy órát aludtam. Nem azért mert depressziós voltam, hogy úristen Jeremy vissza tért. Igen, kimondtam végre a nevét. Ha már bosszút akarok állni legalább magamnál legyek. Nem süllyedhetek csak úgy el az önsajnálatban. A saját mocsaramban. Be tudna szippantani és elsüllyedhetnék de erősnek kell lennem. Ráadásul segítségem is van, Patrick. Így ennek hatására egész éjszaka izgatott voltam és meglepő de ugyanakkor kellemes boldogsággal is ébredtem.
  Mivel a mai napot Bell is boldogan fogja eltölteni én is így fogok tenni. Lekocogtam a lépcsőn egyenesen a konyhába. Körülnézem és hát igen. Bell úgy látszott nagyon kapkodott. A tejet még csak vissza sem rakta a hűtőbe. Elmosolyodtam és egy bögrébe beleöntöttem a tejet, majd beraktam a mikróba. Kinéztem az ablakon és szikrázott a nap. Bell sosem értette meg, hogy ilyen melegben hogyan vagyok képes meleg sőt, inkább forró tejet inni. Mániám volt a forró tej. Minden reggel és este azt ittam.
  Míg melegedett felszaladtam a Bellel közös gardróbunkba, hogy átvegyem a pizsimet. Így közösen rengeteg ruhánk volt. Megosztottuk egymással mert nagyjából egy méretünk volt, persze voltak féltett darabjaim. Vállfára voltak felakasztva a gyűrékeny ruhadarabok köztük az ingek is. Egy fehér, egyszerű vékony bő inget kerestem, hogy azt vegyem fel rövid farmer sortommal, de hiába csak nem találtam. Már másodjára mentem végig lázasan a vállfákon még az alattuk lévő cipőkbe is belerúgtam. Ujjaim egyik ruháról a másikra ugráltak, amikor a kezem végre érintett egy, az ing anyagával nagyjából megegyező ruhát. Azt gondoltam, hogy ez lesz. Lefejtettem a vállfát a rúdról amin lógott, hogy megbizonyosodjak ez tényleg az. Miközben húztam ki a többi ruha közül éreztem és láttam, hogy ez nem az amit én akartam. Méghozzá nagyon nem az. Elő se kellett volna kerülnie. A kellemes boldogság, amit egész reggel és éjszaka éreztem egyszer csak eltűnt.
  A kezemben a leggyünyürűbb ruha volt, amit csak el tudtam képzelni. A legszebb emlékek fűztek hozzá, annak ellenére, hogy Jeremyhez és Allyhez fűződtek.
  Ally és én egészen két évvel ezelőttig 6 éves korunktól a szerelmesei lettünk a latin - amerikai táncoknak. 5 évesen láttuk először a Dirty Dancinget ami mindkettőnket egyből magával ragadott. A tévé előtt táncoltunk, próbáltuk utánozni a táncosokat. Olyanok akartunk lenni mint ők.Valahogy a kezdetektől éreztük már azt a bizsergető érzést a lábainkban. Táncolni akartunk, csak a zene ütemére mozogni.
  Mindig is a táncot tartottam a legszenvedélyesebbnek arra, hogy kifejezzük az érzelmeinket.
   A két Dirty Dancing fanatikus rajongása után aztán addig győzködtünk a szüleinket míg végre beírattak minket a város lehető legjobb tánciskolájába. Allynek egy Seamus Hinley nevű kis srác volt a kezdetekben a partnere. Akkoriban Seamus még a nyomik táborát erősítette mára viszont ... fogalmam sincs. Ally és közte nagyon erős kapcsolat volt. Nem voltak szerelmesek, legalábbis nekem Al mindig azt mondta, de az életüket adták volna a másikért. Talán Seamus bebizonyította, hogy ne külsőre ítéljünk meg valakit. Igaz, külsőre nem volt egy hirdető táblára illő fiú, de nagyon szerethető volt. Olyan tehetsége volt a tánchoz, mint sok más táncoló fiúnak nem. Ally és Seamus együtt betöltötték a színpadot. Nem véletlenül nyertek meg szinte minden latin - amerikai tánc versenyt. Legyőzhetetlenek voltak, egészen a baleset napjáig. Még abban a hónapban, hogy Seamus megtudta, hogy Ally meghalt elköltözött a városból még a táncot is abbahagyta.  
  Azóta nem hallottam felőle. A párok között rettentő erős kötelék tud kialakulni. Ahogyan Allyvel velem is ez történt. Megtaláltuk a számunkra legjobb tánc társat. Seamus azonban elveszítette. Úgy ítéltem meg, hogy ő lezárta azt az időszakot így úgy tűnt helyesnek ha eltemetem életemnek azt az erősen meghatározó részét. A partneremmel együtt.
  Megkértem Bellt, Larát, Patricket és a többieket, hogy még csak ne is beszéljenek róla, de ha lehet gondolni se gondoljanak. Anyára pedig rábíztam a fellépő ruhámat, hogy tüntesse el, amit ahogyan kiderült nem sikerült.
  A ruha most ott volt előttem. A pántja a nyakamat fogta át, körülbelül a térdem felett ért véget a szoknya rész. Az anyaga gyönyörű hófehér, versenyeken mindig megcsillant rajta a reflektor fénye. Annak idején miközben pörögtem benne mindig fodrozódott és forgott velem együtt az alsó rész. Gyönyörű esése volt.
  A ruhát nézve elkapott a tánc szelleme. Nem tudom mi ütött belém, de késztetést éreztem rá, hogy újra felvegyem az oly rég eltemetett ruhadarabot. Abban a percben pizsamanadrágom a földre hullt ezt követte a pólóm is. Már csak bugyiban és melltartóban álltam, arra várva, hogy újra a színpadon érezhessem magam a partnerem karjában, a ruhámban, amit tőle kaptam. Utolsó alkalommal a baleset előtti napon volt rajtam. Fülemben hallottam azt a bizonyos számot, amire táncoltunk. Egész testemben megéreztem az oly jól ismert bizsergő érzést.   
  Nem tudtam tovább várni. Táncolni akartam. Arra a zenére. Lekaptam a vállfáról és belebújtam a kellemesen csúszós anyagba. Annak a két évnek az ellenére ugyanúgy állt rajtam mint eddig. Ez volt az egyetlen ruhadarab, amiben tényleg szépnek éreztem magam. Tükör előtt álltam és sötét barna szememmel vizsgáltam magamat a tükörben. Napvörös hajam két oldalt hullott a vállamra, a ruha pedig ott simult a testemhez ahol kellett.  
  Berohantam a szobámba a rádióért, hogy betegyem azt a számot, majd kivittem az erkélyre. A távirányítót az asztalom találtam meg, amivel majd elfogom indítani a kertből a zenét. Igen, a kertben fogok táncolni. Olyan volt az a kert számomra mint egy menedék. Régóta nem voltam ott. Rengeteget táncoltam lent annak idején. Most visszatérek oda, ahol annyi minden elkezdődött. Elmosolyodtam a gondolatra és az emlékek okozta képeken.
  Újra lerohantam a lépcsőn, ki a bejárati ajtón. Mielőtt zártam volna be az ajtót Simon kétségbeesett tekintettel nézett rám. Jönni akart. - Jól van gyere, de jó legyél nekem!- simítottam végig a kis fején. Előre rohant a kertbe én pedig gondosan bezártam az ajtót.
  A szél enyhén fújdogált, jólesően férkőzött be és csiklandozta meg a lábaim. A ruha kellemesen suhogott a lábam járására. Nem volt rajtam se cipő, se zokni. Meztelen lábakkal, sebesen lábujjhegyen végig surrantam a ház mentán.
  Nyikorogva kinyílt a kis kertkapu én pedig becsusszantam rajta. A dús, zöld fű csiklandozta eleinte a talpamat. Simon a kert túlsó végében bogarászott a napsütötte részen. Ahol én álltam a fák kitakarták a napot, de nem akartam árnyékban lenni. Madarak csicsergése kíséretében elvonultam a gesztenye fánk mellett, oda ahol az erkélyemmel szemben vagyok. Körülnéztem, közben nagyokat szippantottam a levegőből. Tánc előtt mindig le kellett lassítani a szívverésem. Mivel nem láttam senkit - Simon volt az egyetlen nézőm - úgy éreztem elkezdhetem.
  Az irányítót a kezemben fel felé irányítottam, ahol a magnót sejtettem. Egy pillanatra megálltam. Mi van ha elfelejtettem hogyan is kell? - Sarah Bird, a tánc a véredben van! - hallottam meg a fejemben Ally hangját. - A lételemed a tánc, nem tudsz nélküle élni. Gondolj erre mikor táncolsz! - egy verseny előtt mondta ezt nekem. Nagyon izgultam, majdnem elájultam, de félrevont és addig nem engedett el míg nem látta rajtam, hogy amit mond el is hiszem. Allyért fogok táncolni.
  Lenyomtam a PLAY gombot. Wyclef Jean & Claudette Ortiz- től volt a Dance like this. Ez a szám volt a kedvencem a tánccal együtt, az összes versenyszám közül. Az érzés ami az első dallam hallatára kitört belőlem leírhatatlan volt. Pár nélkül igaz nehéz volt eleinte, de a vágy, hogy újra táncolhatok magával ragadott. Elkezdtem a tánc kezdő lépését. Sambával kezdődött, majd Cha- cha- cha is volt benne és így tovább. A tánc tele volt lázas vággyal és akarással.  Imádtam a zene lüktetését. A lépésekkel végig jártam a kertet semerre sem néztem. A ruhám forgott körülöttem. Elvesztettem az agyam, a testem irányított. Már nem is a koreográfia szerint táncoltam. Léptem és ráztam magam.  A szívem hevesen vert, kapkodva vettem levegőt. Kezemet a hajamba bele kapva magasra emeltem, fejemet hátrahajtottam és csak forogtam, Tudtam, hogy el fogok szédülni de nem érdekelt. Forogtam ahogy csak tudtam amikor egy kéz ragadta meg a derekam. Nem álltam meg, forogtam tovább, ő pedig velem együtt.  Annyira erős volt a keze és annyira ismerős. - Ne állj meg, csak folytasd! - suttogta a fülembe. Hallgattam rá, hiszen ez az egész Allyért volt. Nem állhattam le. Forgás közben hátradöntött lábamat előre nyújtottam, nyakamat hátravetettem, keze pedig végig simított a nyakamtól kezdve, végig a mellem között, a hasamon keresztül egészen a lábamig. Bizsergés futott végig a testemen. Felhúzott magával, próbáltam a szemébe nézni de úgy irányította a lépéseket, hogy esélyem se legyen rá. A számnak egyszer vége kell lennie, így ennek a tudatában átadtam magam neki, hogy ő vezessen. Karjaimat az ő válla alatt átvitte és úgy kapaszkodtam meg a vállában. Lendületet vett és elkezdett velem pörögni. Annyira ismerős volt és jól eső. Mindketten szaporán vettük a levegőt, ha nem tartott volna meg összeesek.  A szám a végét járta. Az utolsó ütemre mélyen hátradöntött és a dalnak vége lett. Nem emelkedtem fel lent tartott. Ő hajolt oda hozzám. - Jobb táncoltál mint eddig valaha - szólalt meg hitetlenkedéssel a hangjában. És abban a pillanatban szemben találtam magamat azzal a jól ismert zöld szempárral. A barátnőm gyilkosával, első szerelmemmel és a valaha volt legjobb táncpárommal. Jeremy Brownal táncoltam egészen két évvel ezelőttig. Gyorsan felegyenesedtem és eltávolodtam tőle. - Te hogy kerülsz ide? - tört ki belőlem. Futásra készen álltam. Képtelen voltam normálisan levegőt venni. Mintha valami elkapta volna és nem engedte a markából. - Sarah kérlek! Hallgass meg! - nyújtotta felém a kezét. Kétségbe volt esve, nem tudta mit tegyen. De ez engem nem érdekelt. - Mit akarsz? - csúszott ki a számon. - Csak beszélgetni - mondta csendesen - Nagyon jól ment neked a tánc - mosolyodott el. - Hagyd abba! Ne mondj ilyet! - kiabáltam. - De tudod mit? Nem is akarok hallani semmit. Főleg nem magyarázkodást. Nem érdekelsz Jeremy! - hátat fordítottam és indultam volna kifelé, amikor eszembe jutott Simon. - Simon, gyere! - szóltam rá. Gyorsan kiiszkolt a kertből, érezte, hogy jobb ha most megy. - Egyébként sem érek rá - fordítottam hátra a fejem. Már a kiskapunál jártam amikor megszólalt: - Csak, hogy tudd, nem minden úgy történt, ahogyan te vagy azt a többiek gondolják. Mindenki titkolózik két éve és nem mondja el az igazat. Én is tudok olyat, amilyet te nem tudsz... Ally igenis felelős volt a haláláért. Nem volt olyan ártatlan, mint azt te gondolod - ledöbbentem. Nem tudtam rá mit válaszolni csak elrohantam, hátrahagyva Jeremyt és a sebeket feltépő táncot. 
  Simon az ajtó előtt várt rám, de nem mentem be. Noráék háza felé vettük az irányt. Ziláltan, a fellépő ruhámban, mezítláb rohanva, Simonnal az oldalamon. 
  Az nem lehet, hogy Ally bármimben is hibás legyen a halálát illetően. De Jeremy ugyanakkor miért hazudna? Pont nekem. Össze voltam zavarodva, nem tudtam mit tegyek.     
    
 
 

 

 

 

9. Bell

  Simon puha, nyalogató nyelvére keltem és apró, taposó mancsára a mellkasomon. - Simon! - nevetek fel - Elég! Hagyd abba! - tudhattam volna, hogy a nevetéstől még jobban felpörög de  túlságosan kótyagos voltam, ahhoz, hogy ilyenekre gondoljak.

  Szépen letoltam magamról és kikecmeregtem puha és meleg ágyamból. Imádtam az ágyamat, főleg mikor Simon is velem volt. Együtt fetrengtünk a pipacsos ágyneműmben. Kómásan próbáltam lábamat beledugni a mamuszomba mielőtt érintkeznék a hideg padlóval de minduntalan próbálkoztam nem sikerült. Még csak nem is érzékeltem a lábujjaimmal. Hol lehet? - Simon hova vitted el már megint? - fordultam felé még mindig álmosan. Ő csak rám nézett és szánakozó tekintettel lehajtotta fehér-fekete foltos fejecskéjét. - A hasadra nem akarsz esetleg fordulni nagy sajnálatodban? Vagy esetleg segíthetsz is megkeresni - gyömöszöltem meg puha testét. - Na jó Simon, a konyhába! Éhes vagyok - leugrottam az ágyamról és lábujjhegyen ugrabugrálva levágtattam a lépcsőn. Most kivételesen nem néztem meg végig a lépcső mentén, falra függesztett rengeteg családi képet. Csak megint arra a megállapításra jutnék, hogy Sarah sokkal szebb, jobb nálam.
  Komolyan mondom. Imádom, szeretem Sarát, hisz a nővérem. Csinosabb, okosabb, sokkal magabiztosabb mint amilyen én vagyok. Az emberek mindig is vele tudtak inkább elbeszélgetni, nem velem.
  Na szóval mindig vannak, voltak és lesznek  nehéz időszakok. De ami történt velünk, az eddig a legkeményebb volt. Mint mondtam ellökött magától két éve. Nem beszéltünk egymással, ahogyan a szüleinkkel sem érintkezett. Majdnem elváltak azalatt a két év alatt. Sok volt a vita, anya türelmetlen volt, nem bírta elviselni, hogy Sarah kirekesztette őt az életéből. Apa pedig azt akarta, hogy Sarah magában dolgozza fel a gyászt és majd ő nyisson felénk, akkor amikor elérkezettnek látja az időt. Féltem, hogy valamelyikük feladja és annyiban hagyja az egészet. Igazából a mai napig félek ettől, de mióta Sarah elkezdett nyitni felénk nyugodtabb vagyok. Azonban anyán azt érzem, hogy annyira részese akar lenni Sarah életének, hogy engem már elhanyagol. Nem, Bell, ilyet ne is gondolj! Reflexszerűen emeltem a kezemet az arcomhoz, hogy letöröljem a legördülő könnycseppeket az arcomon. Már nem is csodálkoztam rajta, olyan megszokott volt. Az elmúlt két év nem csak azoknak volt szörnyű időszak, akik az autóban ültek. A szülőknek és a testvéreknek ugyanúgy borzasztó volt. Mint egy rémálom, amiből nem tudsz felébredni akárhogyan is próbálkozol. Tele szomorúsággal és veszteséggel. - De a mai nap csak a Lucasé és az enyém! - jelentettem ki hangosan, hogy még határozottabbnak tűnjek.
  Beléptem a konyhába és a mikró órájára tévedt a tekintetem. Jesszusom! 6:45. L. 15 perc múlva itt lesz. Gyorsan tejet öntöttem egy tálba müzlivel vegyítve. Belapátoltam és rohantam is fel a fürdőbe. Sarah még aludt így nyugodtabban eltudtam készülni. Utáltam mikor végignézi, amint sminkelem magam. Mindig beleszól, mintha nem tudnám, hogy a sminkelésben is jobb.
  Előkaptam a szempilla spirált és a szájfényem, hogy nagyjából tűrhetően nézzek ki. Nyáron sosem vittem túlzásba a sminket. Főleg nem a lovakhoz. - Ezzel is készen volnánk - húztam át még egyszer a hajgumit a hajamon. Kivágtam a fürdőszoba ajtót, berobogtam a szobámba a telefonomért, majd a bejárati ajtó előtt 5 perces búcsút vettem Simontól. Mindig nehéz elszakadnom tőle. - Nemsokára jövök vissza - nyomtam egy puszit nedves orrára. Ledobtam magamról minden fajta rossz kedvet és csak a mai napra gondoltam.
  Nem akartam, hogy Lucas lássa rajtam mennyire kapkodnom kellett így hát magabiztos fejet vágtam és amennyire tőlem lehetséges volt lazán kiléptem a vakító napsütésbe és hirtelen puff a földön találtam magam. Lucas akkorát nevetett, hogy nem hittem a fülemnek. - Először olyan laza voltál, hogy majd szétestél aztán a nap miatt ez mind szertefoszlott. Megbotlottál a saját lábadban Bird - nevetett tovább jóízűen.
- Ide figyelj Rider! Ahelyett, hogy kiröhögsz engem a szemem láttára inkább segíts felállni! - nyújtottam felé a kezem kapálózva. - Jól van na, tudod, hogy segítek - már nyújtotta is a kezét, mire én végre feltápászkodtam. - Jól vagy, nem ütötted meg magad ugye? - aggódott értem úgy tűnik. Szeme bűntudattal volt tele, amikor az előbb még majd megfulladt a röhögéstől. Hisz csak elestem. Ráncoltam össze a szemöldököm. - Persze jól vagyok - szólaltam végül meg - erre azonban - vettem le a fejéről baseball sapkáját - szükségem lesz - tettem át az én fejemre. - Csak hogy elkerüljük a többi esetleges balesetet - néztem rá szemöldök húzogatva. Beletörődve, hogy a sapkáját már nem kapja vissza megfordult és elindult a szőlőtőkék irányába, amerre a lovarda is van.
  Az idő gyönyörű volt, a madarak abba sem hagyták a csiripelést. Repkedtek össze-vissza egyik fáról a másikra. Mire feleszméltem Lucas már 6 méterre járt. - Héj, Lucas várj meg! - utána rohantam és ráugrottam a hátára, hogy a kis kapuig, ami elválasztja a házakat a tőkéktől cipeljen csak. Nem volt hosszú táv, hisz a mi házunk szinte már közvetlenül a föld mellett volt, így hát nyugodt voltam afelől, hogy megengedi, hogy a hátán utazzak, egészen addig amíg meg nem szólalt. - Bird értem én, hogy könnyű vagy de kérlek, mássz már le a hátamról! - a hangja kissé undok volt, jobbnak láttam ha most hallgatok rá. - Lucas, mi van? Mi a baj? - ragadtam meg a vállát és magam felé fordítottam - Ezt a napot semmi sem ronthatja el, megbeszéltük! Nagyon szépen kérlek! Először nem nézett a szemembe, mintha valamin gondolkodott volna vagy mérlegelt volna valamit. - Tudod, hogy bármit elmondhatsz - fogtam meg két kezemmel az arcát és felemeltem. - Na, így már jobb - néztem bele mélyen mogyoró barna szemébe. - Így merj más merre nézni - húztam össze a szemem résnyire, mint aki nagyon koncentrál. Ezt már nem bírta és végre elmosolyodott. - Jól van, ezt a Lucast szeretem - mosolyodtam el én is. - Nézd, tudom, hogy sok a gond és most minden összejött, de legalább erre az egy napra szakadjunk el a többiektől és a gondoktól - néztem rá bátorítóan. - Imádom ahogyan buzdítasz Bird! - kacagott fel. Hirtelen megragadott a derekamnál fogva és felemelt olyan magasra amennyire csak tudott. - Lucas! - sikítottam fel nevetve. Mivel nem akart letenni átadtam magamat az érzésnek, hogy magasabb vagyok mint eddig valaha. Mintha szárnyaltam volna. Fejemet nevetve hátra hajtottam a karjaimat magam mellett hosszan kinyújtottam és úgy forgott velem Lucas. Felnéztem az égre. A nagy kékség láttára csak még magasabbra akartam kerülni. Fejem fölé emeltem a karjaimat és úgy bámultam a nagy kékséget. - Csodálatos - suttogtam elhűlve.
  A pillanat varázsa hamar elmúlt, hisz Lucas nem tarthatott az örökké valóságig az ölében. Kissé szédültem a forgás hatására de megérte. - Istenem Lucas! Ez... fantasztikus volt! - hüledeztem.
- Na ez az a magasság, amit te nem fogsz elérni - borzolta meg a hajam. - Héj - csaptam el a kezét. - Nem is akarom. Elég ha te felemelsz olyan magasságokba - legyintettem a kezemmel még mindig öröm mámorban úszva. - Meglátjuk - mosolyodott el kedvesen.
  Odaléptem a kis kapuhoz és lenyomtam rozsdás kis kilincsét. Nyikorogva kinyílt, mi pedig átléptünk rajta, Lucas egyenesen bele egy ló trágyába. - Bell, te idáig eljöttél Yoghurttal? Tudod, hogy nem lehet - nézte a cipője talpát morcosan. - Ne már, Lucas! - nevettem fel hangosan - Tudod milyen - vigyorogtam rá, ahogy csak tudtam. - Amit Yoghurtnak és nekem megtiltanak, azt természetesen megszegjük - még mindig mérges volt. - Naaa, ne csináld már! - löktem meg enyhén - Ha szeretnéd saját kezűleg trágyátlanítom neked - tettem a szívemre a kezem, hogy lássa komolyan gondolom. Nem voltam biztos benne, hogy létezik ilyen szó. Nehézségek árán tudtam csak visszafolytani kitörni készülő nevetésem.
- Ebben az esetben...aki utoljára a lovardához ér, az fog trágyát lapátolni!
És már el is kezdett rohanni végig a tőkék mentén fel a lovardához. - Ez nem ér! Hamarabb kezdted! Lucaaaas! - kiáltottam utána. Nem hallott meg. Kénytelen voltam én is rohanni. Nem hagyhattam annyiban, még beelőzhettem. - Vigyázz, mert jövök! - rugaszkodtam neki kacagva és elkezdtem sprintelni teljes erőmből. Úgy éreztem, mire eljutok a lovardához a halálomon leszek, de ez nem számított.
  Nem éreztem mást csak a lágy szellőt, ahogy az arcomat simogatta futás közben, a madarakat, gyors lépteim hangját és szapora lélegzetemet, amit megnehezített, hogy ezt mind mosolyogva tettem. Lucas Rider ezért még kapni fog.    
    

8. Lucas

   Hunyorgó szemmel ránézek a telefonom kijelzőjére. Hajnali 3 óra és egy SMS-t jelzett Belltől. A gondolatra, hogy tegnap este már nem mentem vissza hozzá és Simonhoz bűntudat hasít belém. A Jeremys incidens után hazakísértem Larát. Győzködött, hogy hazatalál egyedül is de nem akartam, hogy meggondolja magát és olyan dolgot tegyen, ami visszafordíthatatlan. Azonban azzal, hogy hazakísértem olyan dolog történt meg aminek nem kellett volna.
  Lara mindig is heves természetű volt és szenvedélyes. Ally halálakor viszont ez a tűz kihunyt a szeméből és visszahúzódott. Egészen a tegnap estéig nem láttam benne annyi érzelmet a két év alatt. Jeremy visszatértével ez megváltozott, aminek örülök, hiszen Larába újra visszatért az élet. Ugyanakkor lehet, hogy túl szenvedélyes is volt.
  Az utcai lámpák fényében álltunk Lara és én a házuk előtt. Kimerült volt és zaklatott. Nem sikerült kellőképpen lenyugtatnom. Ráadásul úgy tűnt, hogy haragszik is egy kicsit rám. Megragadtam a két karjánál fogva. - Lara, nézd... - kezdtem bele -  Bell nagyon aggódik érted. Ő is utánad akart futni, de nem engedtem neki. Nagyon szépen kérlek, ne lökd el magadtól, rendben? Neki is, úgy ahogy neked szüksége van rád - fordítottam magam felé - Nem engedheted meg magadnak, hogy újra magadba fordulj. Nemsokára új embereket fogsz megismerni, tiszta lappal indíthatsz. Nem akarhatod, hogy a gyászod a gimibe is elkísérjen. Lara, figyelj rám! - emelem meg a fejét hüvelyk ujjammal az állánál fogva. Szemei friss könnyektől csillogtak. - Nézz rám Lara! - tekintete a földre szegeződött - Kérlek! - hangom esdeklővé vált. Lassan végre a tekintete is rám szegeződött. - Ally is ezt akarná. Tudod jól - végigsimítva az arcán letöröltem a legördülő könnycseppekket. Szipogva megtörölte az orrát majd rekedtes suttogással végre megszólalt. - Miért vagy hozzám ilyen...rendes? Azok után, ahogy viselkedtem.
Meglepődtem a válaszán, halkan elnevettem magam. - Lara ne beszélj már hülyeségeket. Tudod milyen fontos vagy nekünk. Bellnek és nekem is. El sem tudod képzelni - próbáltam egy kis vidámságot csempészni a hangomba. - Komolyan mondod Lucas? Fontos vagyok neked? - nézett rám kifürkészhetetlen tekintettel. - Ha tudnád mennyire! - kiáltottam fel nevetve. Fogalmam sincs mi történt, csak annyira emlékszem, hogy a következő pillanatban Lara szája az enyémre tapadt és a karjaimba vetette magát. Nem tudtam mit tegyek. A csókja tele volt keserűséggel az anyja iránt, gyásszal Ally miatt, tehetetlenséggel, haraggal és szenvedéllyel. Ha most ellököm magamtól lehet még nagyobb sebet ejtek rajta. Nem lehetek önző. Annak ellenére, hogy Laránál nem érzek többet, mint barátság visszacsókoltam. Karjaimmal átöleltem és átengedtem magamat a keserű csóknak. Bell képe ugrott be a fejembe. Nem jöhet rá. Óvatosan lefejetettem magamról Larát, aki izgatottan kapkodta a levegőt. - Ezt Bell nem tudhatja meg - jelentettem ki keserűen. Enyhe mosoly jelenik meg a szája sarkában. - Komolyan mondom Lara! Senkinek ne mondd el, de legfőképpen Bellnek ne. Megígéred nekem? - néztem rá kétségek között. Csönd telepedett ránk. Tartottam attól, hogy mit fog mondani. - Rendben, legyen. Megígérem Lucas! - a hangja hangosabb lett de nem nézett a szemembe. Megkönnyebbült sóhajtás hagyta el ajkaimat. - Köszönöm Lara! - hátat fordítottam neki, nem akartam erről az egészről többet beszélni. Reméltem, hogy Lara nem értette félre a...csókot.

  Távolodtam a háztól, amikor újra meghallottam Lara hangját. - Lucas! Várj! Kérlek! - nem álltam meg csak gyorsabb tempóra váltottam séta közben. Nem hallottam futó léptei hangját, szerencsére nem jött utánam. A séta futássá alakult át. Lábaim akaratlanul haza felé vették az irányt. Tudtam, hogy Bell rám várt, de nem lettem volna képes a szemébe nézni. Végig futottam a környező utcákon majd be a házunk kapuján. Be vágtam magam mögött a bejárati ajtót majd anyának nem köszönve fel rohantam a szobámba. Beborultam az ágyamba és  álomtalan alvásba merültem egészen addig míg a telefonom nem jelezte Bell üzenetét. 

  " Jól vagy Lucas? Vártunk rád Simonnal még egy fél órát de fáztunk már és hazajöttünk, bocsi. Lara hogy van? Hívtam de nem reagált. Remélem nem ébresztettelek fel, puszi. :* " 

  Össze szorult a szívem. Az ő figyelmét el kell terelni és az enyémet is. Elkezdtem neki a választ írni. 

" Egyébként sem tudtam aludni. 🙌 Ne te kérj bocsánatot B.!:D Mit szólnál hozzá ha holnap lovagolnánk egyet? Meg kéne látogatni a pacikákat.:D Holnap 7-kor nálatok! Most gyerünk, nyomás vissza aludni! Van még 4 órád! Puszi " 

  Nyugodtabb szívvel vártam a választ. Ha a holnapi nap összejön, legalább egy napra elmenekülhetünk a gondjaink elől. Egyébként is le kell győznöm Bellt. Egy percbe sem telt és már rezgett is a telefon. 

  " Imádlak L. köszönöm! :D :* A holnapi napban benne vagyok. Hiányoznak már nagyon a kicsikék. :( Ne késs, várlak! Te is aludj, készülj a holnapi lealázásodra! :* "

  Még sokáig néztem a válaszát. Újra és újra elolvastam, egészen addig míg az a csók el nem homályosodott az emlékezetemben. Tudtam, hogy nem törölhetem ki a fejemből teljesen és hogy újra és újra vissza fog térni. Nem tudtam, hogy most Larának ez csak egy hirtelen cselekedet volt vagy tényleg érez irántam valamit. Csak azt tudtam, hogy a holnapi nap útjába semmi sem állhatott. Eldöntöttem, hogy jól fogom magam Bellel érezni. Csak Bell, én és a  lovak. 

7. Patrick

  Egész életemben arra vártam, hogy Sarah Bird végre észrevegyen. Hogy észrevegyen és ne csak úgy tekintsem rám, mint gyerek kori barát. De mindaddig, amíg Jeremy Brown el nem húzott a városból semmi esélyem nem volt. Sarah mindig is őrá nézett fel, nem rám. De most, két év elteltével Sarah végre az enyém lett, Megtörtént az, amire mindennél jobban vágytam. Ami tegnap a könyvtárban történt meggyőzött arról, hogy Sarah talán tovább tud lépni a történteken. Kis korától kezdve ott voltam mellette, bármire is volt szüksége. Számolni sem tudom, hányszor törte össze a szívem. Jeremyvel minduntalan újra és újra egymásra találtak. Sarah sosem érezte vagy csak nem akarta tudomásul venni, hogy szeretem. Ő volt mindig is és most is a szerelmem.
  Aztán bekövetkezett a baleset. A kocsit szerencsére ez a nyomorult vezette, így őt tették felelőssé mindenért. Egyben áldom és átkozom is a napot, hisz Jeremy elköltözésével számomra tiszta lett a Sarahoz vezető út és végre én is tagja lehettem ennek a baráti körnek, amire annyit vártam. Ugyanakkor nem jó érzés, hogy úgy szereztem meg ezt a lányt magamnak, hogy ő megsérült. Ezt az egészet nem így terveztem.
  A  francia ágyamon feküdtem, amit rendszeresen megosztok Arthurral a tíz éves Huskymmal. Így volt ez most is. Miközben mellettem szuszogott és simogattam a nagy fejét körülnéztem. Nem volt nagy szobám. Az ágyamtól pár lépésre már ott is volt az íróasztalom rajta egy nagy kupac könyvvel, az ágyam végében pedig a ruhás szekrényem. A falak sötétkékek és zöldek voltak. Ennyi az egész de rengeteg emlékem ideköt. Thomast rengetegszer korrepetáltam matekból és a többi tantárgyból, aminek végül az lett a vége, hogy elhülyültünk az egészet. Annak köszönhetően, hogy ilyen sík a gyerek lettünk legjobb barátok. A matek tanárunk Mr. Peterson kért meg, hogy foglalkozzak délutánonként Thomasszal mert ha így halad meg fog bukni. Az elején ellenállást éreztem, hiszen a húgom barátja és legfőbb ellenségem legjobb haverja is. De hát nem sokáig volt így. Könnyen megtaláltuk a közös hangot és már nem csak a tanulnivalóról beszéltünk.
  Két éve az ágyamon szemben ültünk egymással közöttünk pedig a matek könyvek és füzetek szétszórva. Éppen szünetet tartottunk, amikor Thomas megkérdezte:
- Pat, nem akarsz eljönni a tavaszi La crosse válogatásra? A csapatból két gyerek is kilépett és emberekre van szükségünk. Jó kondiban vagy és biztosan menne neked. Így, hogy én vagyok a másod csapat kapitány több esélyed is lenne bekerülni. Mit szólsz hozzá?
Felkaptam a fejem a kérdésére és átgondoltam az ötletét. Mindig is beakartam kerülni a csapatba de nem volt bátorságom jelentkezni. Jól esett a gondolat, hogy a csapatba illőnek tart. Már nyitottam volna a számat, hogy beleegyezzek, mikor eszembe jutott valami. - Ki a csapat kapitány, ha te vagy a másod? - kérdeztem komolyan. - Természetesen Jeremy. Jeremy Brown, Sarah barátja. Kilencedikes korától kezdve ő a csapat vezetője. Fantasztikus tehetség, a csapat legjobbja. Mindenki elbújhat mellette. Tavaly el sem akartam hinni, hogy én lehetek a másod... - az egekig magasztalta Jeremyt, képtelen voltam félbeszakítani - Akkor nem hinném, hogy valaha is bekerülök. Ha nem ő döntené el, hogy ki játszhat és ki nem, talán lenne rá esélyem, de így... De köszönöm, hogy felajánlottad - eresztettem meg egy fél mosolyt felé. - Haver, bocs nem tudtam. Jared sosem említette nekem, hogy nem vagytok jóban. Lehet,ő nem is gondolja így. Legalább próbáld... - Nem érted, hogy nem bírjuk egymást?! - utálom így felemelni a hangom de ha Jeremyről van szó, arra ugrok. Láttam rajta, hogy megbántottam. - Ne haragudj Thom, nem akartam így felkapni a vizet - bokszoltam bele ügyetlenül a vállába. - Semmi gond haver. De akkor azt mondd meg, hogy mi a bajotok egymással. Várj, kitalálom. Sarah Bird, Bell húga ugye? Lucas rengeteget van velük legfőképpen Bell miatt. Egyszer biztosan össze fognak jönni. Na de, eltaláltam? - kérdezte enyhén szánakozva. Elkeseredetten ránéztem - Ennyire látszik? Igen szeretem Sharat évek óta, de Jeremy folyton ott van a képben. Érzem, hogy Jer sem szeret engem, aminek az lehet az oka, hogy van mitől tartania. Úgyhogy nem fogom feladni.  Sarah egyszer az enyém lesz - néztem rá elszántam. - Haver te tényleg nagyon szereted azt a lányt. Nézd, Jeremy nekem a legjobb haverom, de neked sem akarok rosszat. Úgyhogy csak annyit mondok, hogy hallgass a szívedre.
  Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy Thomasnak bármit elmondhatok. Miután Jeremy lelépett végre, még közelebb kerültünk egymáshoz és legjobb barátok lettünk. A csapatba viszont azóta sem jelentkeztem. Végiggondolva megjött hozzá a kedvem, a sok sulis teendő mellett. Odanyúltam a telefonomért az éjjeliszekrényhez, hogy írjak Thomnak egy sms-t a la crossal kapcsolatban, mikor rezegni kezdett a telefonom és Sarah nevét írta ki. A szívem akaratlanul elkezdett hevesebben dobogni. Vajon mit szeretne? Hiányoznék neki? Nem akartam felhívni a tegnapi csók miatt, úgy gondoltam, hogy időre van szüksége, hogy átgondolja a dolgokat a kettőnkkel kapcsolatban. Azonban a neve a telefon kijelzőjén kezdett meggyőzni az ellenkezőjéről. De mi van ha történt valami? Állj le! Nem veszthetem el az eszem! Vedd fel inkább a telefont - győzködtem magamat.
  Végighúztam az ujjamat a telefon képernyőjén és a fülemhez emeltem a telefont.
- Sarah? - hallottam meg a hangját.
- Igen, én vagyok az. Beszélhetnénk?
- Persze. Minden oké?
- Éppen ez az. Van egy kis gond...illetve jó nagy - a szívem ha lehetett az eddiginél méghevesebben vert. - Mi történt? - kérdeztem a legkomolyabb hangon, amin csak lehet.
- Nem fogom kerülgetni a dolgot. Csak neked beszélek erről. Norának is akartam, de nem volt hozzá szívem... - hallgat el.
- Sarah, bármi is van mondd el nyugodtan. Segítek mindenben. Nem akartalak felhívni, mert féltem, hogy még nem állsz készen, hogy járjunk. Tudod, hogy akármeddig várok rád...
- Pat, elég! Itt most nem rólunk van szó az isntenért! - kiakadt. Miért vagyok ilyen rámenős? Ó, Istenem. Nincs is időm bocsánatot kérni, mert már folytatja is. - Jeremy visszajött. Érted?! Bell biztosan gyanít valamit, hogy én is megláttam az erkélyről, de nem mondtam el neki. Ugyanakkor nem hülye, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy összeesküvés elméleteket gyárt. És Pat igaza lesz. Ugyanis amint megpillantottam, eldöntöttem, hogy bosszút fogok állni. Allyért és Noráéert. Mindenkiért akinek ártott - elhallgatott. A csönd a vonal két végén szinte tapintható volt. A hír, amit hozott...reménykedtem, hogy sohasem kell ezt hallanom. Megtörtént. Visszatért ez a rohadék. Sarah reakciója viszont még jobban letaglózott. Ilyen elszántan még sohasem beszélt. Azt hittem a tegnapi nap hatására ha nem is szerelmes de boldog hangulatban lesz. Ehelyett a hangjából csak azt éreztem, hogy egy fajta érzelem dúl benne és az a harag. - Azonban, ahhoz, hogy bosszút állhassak szükségem van rád Pat. Egyedül nem tudom véghezvinni. Velem tartasz? - A szívem szerintem századjára tört össze abban a pillanatban. Igaz szüksége van rám, de nem úgy mint a szerelmére, Most tehát, hogy visszatért a városba Brown jobban kell küzdenem Sarahért mint valaha. Csak remélni tudom, hogy nem érez többet iránta a haragnál és bosszúvágynál. Az lett volna a legjobb, ha nem is rázta volna meg a hír. Új lappal akartam indítani Jeremy emléke nélkül, abban az esetben is ha visszatér. Nem bosszút állni. Két lehetőségem volt. Vagy belemegyek és segítek neki a bosszúban a másik pedig: - Mi van ha azt mondom, nem? - csönd. Nem válaszolt. Vett egy nagy levegőt és ezt válaszolta - Abban az esetben a barátságunk és a tegnapi nap mégsem volt igaz. Nem számíthatok rád - jelenti ki. - Te is tudod Sarah, hogy ez nem igaz. Szeretlek téged és ezzel te is tisztában vagy - elhallgatok. Nem veszíthetem el őt. Nem engedhetem ki a kezem közül azt a két évet. Az a két év csak a Saráé és az enyém volt. Éppen ezért: - Természetes, hogy veled tartok Sarah. Bárhová mész és bármit is tervezel - jelentettem ki. Nem voltam magamban biztos, éppen ezért meg sem vártam a válaszát, letettem.
  Thomas mondata jutott eszembe. "Csak hallgass a szívedre." A szívemre hallgattam de valahogy mégsem éreztem megnyugvást. Szorosan odabújtam Arturhoz és suttogva megkérdeztem: - Szerinted jól döntöttem? - válaszként csak megnyalta az arcomat. Lehet, hogy most az egyszer az eszemre kellett volna hallgatnom? A Sarah iránt érzett szeretetem teljesen átveszi felettem az irányítást.
  Ilyen kétségek és gyötrelmek között aludtam el Arthur nagy testéhez préselve magam, miközben csendesen szuszogott. Az éjszaka csendjében hallani lehetett egyenletes szív dobogását. Lélegzet vételem az övéhez igazodott. A levegő beáramlott az orrunkon majd ki. Be és ki, be és...Pár percbe se telt és már aludtam is.