Szépen letoltam magamról és kikecmeregtem puha és meleg ágyamból. Imádtam az ágyamat, főleg mikor Simon is velem volt. Együtt fetrengtünk a pipacsos ágyneműmben. Kómásan próbáltam lábamat beledugni a mamuszomba mielőtt érintkeznék a hideg padlóval de minduntalan próbálkoztam nem sikerült. Még csak nem is érzékeltem a lábujjaimmal. Hol lehet? - Simon hova vitted el már megint? - fordultam felé még mindig álmosan. Ő csak rám nézett és szánakozó tekintettel lehajtotta fehér-fekete foltos fejecskéjét. - A hasadra nem akarsz esetleg fordulni nagy sajnálatodban? Vagy esetleg segíthetsz is megkeresni - gyömöszöltem meg puha testét. - Na jó Simon, a konyhába! Éhes vagyok - leugrottam az ágyamról és lábujjhegyen ugrabugrálva levágtattam a lépcsőn. Most kivételesen nem néztem meg végig a lépcső mentén, falra függesztett rengeteg családi képet. Csak megint arra a megállapításra jutnék, hogy Sarah sokkal szebb, jobb nálam.
Komolyan mondom. Imádom, szeretem Sarát, hisz a nővérem. Csinosabb, okosabb, sokkal magabiztosabb mint amilyen én vagyok. Az emberek mindig is vele tudtak inkább elbeszélgetni, nem velem.
Na szóval mindig vannak, voltak és lesznek nehéz időszakok. De ami történt velünk, az eddig a legkeményebb volt. Mint mondtam ellökött magától két éve. Nem beszéltünk egymással, ahogyan a szüleinkkel sem érintkezett. Majdnem elváltak azalatt a két év alatt. Sok volt a vita, anya türelmetlen volt, nem bírta elviselni, hogy Sarah kirekesztette őt az életéből. Apa pedig azt akarta, hogy Sarah magában dolgozza fel a gyászt és majd ő nyisson felénk, akkor amikor elérkezettnek látja az időt. Féltem, hogy valamelyikük feladja és annyiban hagyja az egészet. Igazából a mai napig félek ettől, de mióta Sarah elkezdett nyitni felénk nyugodtabb vagyok. Azonban anyán azt érzem, hogy annyira részese akar lenni Sarah életének, hogy engem már elhanyagol. Nem, Bell, ilyet ne is gondolj! Reflexszerűen emeltem a kezemet az arcomhoz, hogy letöröljem a legördülő könnycseppeket az arcomon. Már nem is csodálkoztam rajta, olyan megszokott volt. Az elmúlt két év nem csak azoknak volt szörnyű időszak, akik az autóban ültek. A szülőknek és a testvéreknek ugyanúgy borzasztó volt. Mint egy rémálom, amiből nem tudsz felébredni akárhogyan is próbálkozol. Tele szomorúsággal és veszteséggel. - De a mai nap csak a Lucasé és az enyém! - jelentettem ki hangosan, hogy még határozottabbnak tűnjek.
Beléptem a konyhába és a mikró órájára tévedt a tekintetem. Jesszusom! 6:45. L. 15 perc múlva itt lesz. Gyorsan tejet öntöttem egy tálba müzlivel vegyítve. Belapátoltam és rohantam is fel a fürdőbe. Sarah még aludt így nyugodtabban eltudtam készülni. Utáltam mikor végignézi, amint sminkelem magam. Mindig beleszól, mintha nem tudnám, hogy a sminkelésben is jobb.
Előkaptam a szempilla spirált és a szájfényem, hogy nagyjából tűrhetően nézzek ki. Nyáron sosem vittem túlzásba a sminket. Főleg nem a lovakhoz. - Ezzel is készen volnánk - húztam át még egyszer a hajgumit a hajamon. Kivágtam a fürdőszoba ajtót, berobogtam a szobámba a telefonomért, majd a bejárati ajtó előtt 5 perces búcsút vettem Simontól. Mindig nehéz elszakadnom tőle. - Nemsokára jövök vissza - nyomtam egy puszit nedves orrára. Ledobtam magamról minden fajta rossz kedvet és csak a mai napra gondoltam.
Nem akartam, hogy Lucas lássa rajtam mennyire kapkodnom kellett így hát magabiztos fejet vágtam és amennyire tőlem lehetséges volt lazán kiléptem a vakító napsütésbe és hirtelen puff a földön találtam magam. Lucas akkorát nevetett, hogy nem hittem a fülemnek. - Először olyan laza voltál, hogy majd szétestél aztán a nap miatt ez mind szertefoszlott. Megbotlottál a saját lábadban Bird - nevetett tovább jóízűen.
- Ide figyelj Rider! Ahelyett, hogy kiröhögsz engem a szemem láttára inkább segíts felállni! - nyújtottam felé a kezem kapálózva. - Jól van na, tudod, hogy segítek - már nyújtotta is a kezét, mire én végre feltápászkodtam. - Jól vagy, nem ütötted meg magad ugye? - aggódott értem úgy tűnik. Szeme bűntudattal volt tele, amikor az előbb még majd megfulladt a röhögéstől. Hisz csak elestem. Ráncoltam össze a szemöldököm. - Persze jól vagyok - szólaltam végül meg - erre azonban - vettem le a fejéről baseball sapkáját - szükségem lesz - tettem át az én fejemre. - Csak hogy elkerüljük a többi esetleges balesetet - néztem rá szemöldök húzogatva. Beletörődve, hogy a sapkáját már nem kapja vissza megfordult és elindult a szőlőtőkék irányába, amerre a lovarda is van.
Az idő gyönyörű volt, a madarak abba sem hagyták a csiripelést. Repkedtek össze-vissza egyik fáról a másikra. Mire feleszméltem Lucas már 6 méterre járt. - Héj, Lucas várj meg! - utána rohantam és ráugrottam a hátára, hogy a kis kapuig, ami elválasztja a házakat a tőkéktől cipeljen csak. Nem volt hosszú táv, hisz a mi házunk szinte már közvetlenül a föld mellett volt, így hát nyugodt voltam afelől, hogy megengedi, hogy a hátán utazzak, egészen addig amíg meg nem szólalt. - Bird értem én, hogy könnyű vagy de kérlek, mássz már le a hátamról! - a hangja kissé undok volt, jobbnak láttam ha most hallgatok rá. - Lucas, mi van? Mi a baj? - ragadtam meg a vállát és magam felé fordítottam - Ezt a napot semmi sem ronthatja el, megbeszéltük! Nagyon szépen kérlek! Először nem nézett a szemembe, mintha valamin gondolkodott volna vagy mérlegelt volna valamit. - Tudod, hogy bármit elmondhatsz - fogtam meg két kezemmel az arcát és felemeltem. - Na, így már jobb - néztem bele mélyen mogyoró barna szemébe. - Így merj más merre nézni - húztam össze a szemem résnyire, mint aki nagyon koncentrál. Ezt már nem bírta és végre elmosolyodott. - Jól van, ezt a Lucast szeretem - mosolyodtam el én is. - Nézd, tudom, hogy sok a gond és most minden összejött, de legalább erre az egy napra szakadjunk el a többiektől és a gondoktól - néztem rá bátorítóan. - Imádom ahogyan buzdítasz Bird! - kacagott fel. Hirtelen megragadott a derekamnál fogva és felemelt olyan magasra amennyire csak tudott. - Lucas! - sikítottam fel nevetve. Mivel nem akart letenni átadtam magamat az érzésnek, hogy magasabb vagyok mint eddig valaha. Mintha szárnyaltam volna. Fejemet nevetve hátra hajtottam a karjaimat magam mellett hosszan kinyújtottam és úgy forgott velem Lucas. Felnéztem az égre. A nagy kékség láttára csak még magasabbra akartam kerülni. Fejem fölé emeltem a karjaimat és úgy bámultam a nagy kékséget. - Csodálatos - suttogtam elhűlve.
A pillanat varázsa hamar elmúlt, hisz Lucas nem tarthatott az örökké valóságig az ölében. Kissé szédültem a forgás hatására de megérte. - Istenem Lucas! Ez... fantasztikus volt! - hüledeztem.
- Na ez az a magasság, amit te nem fogsz elérni - borzolta meg a hajam. - Héj - csaptam el a kezét. - Nem is akarom. Elég ha te felemelsz olyan magasságokba - legyintettem a kezemmel még mindig öröm mámorban úszva. - Meglátjuk - mosolyodott el kedvesen.
Odaléptem a kis kapuhoz és lenyomtam rozsdás kis kilincsét. Nyikorogva kinyílt, mi pedig átléptünk rajta, Lucas egyenesen bele egy ló trágyába. - Bell, te idáig eljöttél Yoghurttal? Tudod, hogy nem lehet - nézte a cipője talpát morcosan. - Ne már, Lucas! - nevettem fel hangosan - Tudod milyen - vigyorogtam rá, ahogy csak tudtam. - Amit Yoghurtnak és nekem megtiltanak, azt természetesen megszegjük - még mindig mérges volt. - Naaa, ne csináld már! - löktem meg enyhén - Ha szeretnéd saját kezűleg trágyátlanítom neked - tettem a szívemre a kezem, hogy lássa komolyan gondolom. Nem voltam biztos benne, hogy létezik ilyen szó. Nehézségek árán tudtam csak visszafolytani kitörni készülő nevetésem.
- Ebben az esetben...aki utoljára a lovardához ér, az fog trágyát lapátolni!
És már el is kezdett rohanni végig a tőkék mentén fel a lovardához. - Ez nem ér! Hamarabb kezdted! Lucaaaas! - kiáltottam utána. Nem hallott meg. Kénytelen voltam én is rohanni. Nem hagyhattam annyiban, még beelőzhettem. - Vigyázz, mert jövök! - rugaszkodtam neki kacagva és elkezdtem sprintelni teljes erőmből. Úgy éreztem, mire eljutok a lovardához a halálomon leszek, de ez nem számított.
Nem éreztem mást csak a lágy szellőt, ahogy az arcomat simogatta futás közben, a madarakat, gyors lépteim hangját és szapora lélegzetemet, amit megnehezített, hogy ezt mind mosolyogva tettem. Lucas Rider ezért még kapni fog.
Komolyan mondom. Imádom, szeretem Sarát, hisz a nővérem. Csinosabb, okosabb, sokkal magabiztosabb mint amilyen én vagyok. Az emberek mindig is vele tudtak inkább elbeszélgetni, nem velem.
Na szóval mindig vannak, voltak és lesznek nehéz időszakok. De ami történt velünk, az eddig a legkeményebb volt. Mint mondtam ellökött magától két éve. Nem beszéltünk egymással, ahogyan a szüleinkkel sem érintkezett. Majdnem elváltak azalatt a két év alatt. Sok volt a vita, anya türelmetlen volt, nem bírta elviselni, hogy Sarah kirekesztette őt az életéből. Apa pedig azt akarta, hogy Sarah magában dolgozza fel a gyászt és majd ő nyisson felénk, akkor amikor elérkezettnek látja az időt. Féltem, hogy valamelyikük feladja és annyiban hagyja az egészet. Igazából a mai napig félek ettől, de mióta Sarah elkezdett nyitni felénk nyugodtabb vagyok. Azonban anyán azt érzem, hogy annyira részese akar lenni Sarah életének, hogy engem már elhanyagol. Nem, Bell, ilyet ne is gondolj! Reflexszerűen emeltem a kezemet az arcomhoz, hogy letöröljem a legördülő könnycseppeket az arcomon. Már nem is csodálkoztam rajta, olyan megszokott volt. Az elmúlt két év nem csak azoknak volt szörnyű időszak, akik az autóban ültek. A szülőknek és a testvéreknek ugyanúgy borzasztó volt. Mint egy rémálom, amiből nem tudsz felébredni akárhogyan is próbálkozol. Tele szomorúsággal és veszteséggel. - De a mai nap csak a Lucasé és az enyém! - jelentettem ki hangosan, hogy még határozottabbnak tűnjek.
Beléptem a konyhába és a mikró órájára tévedt a tekintetem. Jesszusom! 6:45. L. 15 perc múlva itt lesz. Gyorsan tejet öntöttem egy tálba müzlivel vegyítve. Belapátoltam és rohantam is fel a fürdőbe. Sarah még aludt így nyugodtabban eltudtam készülni. Utáltam mikor végignézi, amint sminkelem magam. Mindig beleszól, mintha nem tudnám, hogy a sminkelésben is jobb.
Előkaptam a szempilla spirált és a szájfényem, hogy nagyjából tűrhetően nézzek ki. Nyáron sosem vittem túlzásba a sminket. Főleg nem a lovakhoz. - Ezzel is készen volnánk - húztam át még egyszer a hajgumit a hajamon. Kivágtam a fürdőszoba ajtót, berobogtam a szobámba a telefonomért, majd a bejárati ajtó előtt 5 perces búcsút vettem Simontól. Mindig nehéz elszakadnom tőle. - Nemsokára jövök vissza - nyomtam egy puszit nedves orrára. Ledobtam magamról minden fajta rossz kedvet és csak a mai napra gondoltam.
Nem akartam, hogy Lucas lássa rajtam mennyire kapkodnom kellett így hát magabiztos fejet vágtam és amennyire tőlem lehetséges volt lazán kiléptem a vakító napsütésbe és hirtelen puff a földön találtam magam. Lucas akkorát nevetett, hogy nem hittem a fülemnek. - Először olyan laza voltál, hogy majd szétestél aztán a nap miatt ez mind szertefoszlott. Megbotlottál a saját lábadban Bird - nevetett tovább jóízűen.
- Ide figyelj Rider! Ahelyett, hogy kiröhögsz engem a szemem láttára inkább segíts felállni! - nyújtottam felé a kezem kapálózva. - Jól van na, tudod, hogy segítek - már nyújtotta is a kezét, mire én végre feltápászkodtam. - Jól vagy, nem ütötted meg magad ugye? - aggódott értem úgy tűnik. Szeme bűntudattal volt tele, amikor az előbb még majd megfulladt a röhögéstől. Hisz csak elestem. Ráncoltam össze a szemöldököm. - Persze jól vagyok - szólaltam végül meg - erre azonban - vettem le a fejéről baseball sapkáját - szükségem lesz - tettem át az én fejemre. - Csak hogy elkerüljük a többi esetleges balesetet - néztem rá szemöldök húzogatva. Beletörődve, hogy a sapkáját már nem kapja vissza megfordult és elindult a szőlőtőkék irányába, amerre a lovarda is van.
Az idő gyönyörű volt, a madarak abba sem hagyták a csiripelést. Repkedtek össze-vissza egyik fáról a másikra. Mire feleszméltem Lucas már 6 méterre járt. - Héj, Lucas várj meg! - utána rohantam és ráugrottam a hátára, hogy a kis kapuig, ami elválasztja a házakat a tőkéktől cipeljen csak. Nem volt hosszú táv, hisz a mi házunk szinte már közvetlenül a föld mellett volt, így hát nyugodt voltam afelől, hogy megengedi, hogy a hátán utazzak, egészen addig amíg meg nem szólalt. - Bird értem én, hogy könnyű vagy de kérlek, mássz már le a hátamról! - a hangja kissé undok volt, jobbnak láttam ha most hallgatok rá. - Lucas, mi van? Mi a baj? - ragadtam meg a vállát és magam felé fordítottam - Ezt a napot semmi sem ronthatja el, megbeszéltük! Nagyon szépen kérlek! Először nem nézett a szemembe, mintha valamin gondolkodott volna vagy mérlegelt volna valamit. - Tudod, hogy bármit elmondhatsz - fogtam meg két kezemmel az arcát és felemeltem. - Na, így már jobb - néztem bele mélyen mogyoró barna szemébe. - Így merj más merre nézni - húztam össze a szemem résnyire, mint aki nagyon koncentrál. Ezt már nem bírta és végre elmosolyodott. - Jól van, ezt a Lucast szeretem - mosolyodtam el én is. - Nézd, tudom, hogy sok a gond és most minden összejött, de legalább erre az egy napra szakadjunk el a többiektől és a gondoktól - néztem rá bátorítóan. - Imádom ahogyan buzdítasz Bird! - kacagott fel. Hirtelen megragadott a derekamnál fogva és felemelt olyan magasra amennyire csak tudott. - Lucas! - sikítottam fel nevetve. Mivel nem akart letenni átadtam magamat az érzésnek, hogy magasabb vagyok mint eddig valaha. Mintha szárnyaltam volna. Fejemet nevetve hátra hajtottam a karjaimat magam mellett hosszan kinyújtottam és úgy forgott velem Lucas. Felnéztem az égre. A nagy kékség láttára csak még magasabbra akartam kerülni. Fejem fölé emeltem a karjaimat és úgy bámultam a nagy kékséget. - Csodálatos - suttogtam elhűlve.
A pillanat varázsa hamar elmúlt, hisz Lucas nem tarthatott az örökké valóságig az ölében. Kissé szédültem a forgás hatására de megérte. - Istenem Lucas! Ez... fantasztikus volt! - hüledeztem.
- Na ez az a magasság, amit te nem fogsz elérni - borzolta meg a hajam. - Héj - csaptam el a kezét. - Nem is akarom. Elég ha te felemelsz olyan magasságokba - legyintettem a kezemmel még mindig öröm mámorban úszva. - Meglátjuk - mosolyodott el kedvesen.
Odaléptem a kis kapuhoz és lenyomtam rozsdás kis kilincsét. Nyikorogva kinyílt, mi pedig átléptünk rajta, Lucas egyenesen bele egy ló trágyába. - Bell, te idáig eljöttél Yoghurttal? Tudod, hogy nem lehet - nézte a cipője talpát morcosan. - Ne már, Lucas! - nevettem fel hangosan - Tudod milyen - vigyorogtam rá, ahogy csak tudtam. - Amit Yoghurtnak és nekem megtiltanak, azt természetesen megszegjük - még mindig mérges volt. - Naaa, ne csináld már! - löktem meg enyhén - Ha szeretnéd saját kezűleg trágyátlanítom neked - tettem a szívemre a kezem, hogy lássa komolyan gondolom. Nem voltam biztos benne, hogy létezik ilyen szó. Nehézségek árán tudtam csak visszafolytani kitörni készülő nevetésem.
- Ebben az esetben...aki utoljára a lovardához ér, az fog trágyát lapátolni!
És már el is kezdett rohanni végig a tőkék mentén fel a lovardához. - Ez nem ér! Hamarabb kezdted! Lucaaaas! - kiáltottam utána. Nem hallott meg. Kénytelen voltam én is rohanni. Nem hagyhattam annyiban, még beelőzhettem. - Vigyázz, mert jövök! - rugaszkodtam neki kacagva és elkezdtem sprintelni teljes erőmből. Úgy éreztem, mire eljutok a lovardához a halálomon leszek, de ez nem számított.
Nem éreztem mást csak a lágy szellőt, ahogy az arcomat simogatta futás közben, a madarakat, gyors lépteim hangját és szapora lélegzetemet, amit megnehezített, hogy ezt mind mosolyogva tettem. Lucas Rider ezért még kapni fog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése