Translate

2015. május 10., vasárnap

13. Lara

  Megcsókoltam Lucast. Ő pedig visszacsókolt. Tudatosult fejemben a tegnap esti esemény. Csak róla tudtam beszélni és gondolni.
  Miután véget ért a csók ő csak egyszerűen hátat fordított nekem és elrohant. Akármennyire is szíven ütött ez és hogy az első reakciója az volt, hogy ne szóljak róla Bellnek nem tudtam rá haragudni. Segített megakadályozni, hogy ne tegyek egy oltári nagy hülyeséget.
  Azt követően, hogy elszaladt, csendben kinyitottam a bejárati ajtót és becsusszantam rajta. A lábaim egyből megadták magukat és összecsuklottam. Túl sok minden történt a tegnapi nap folyamán. Az anyám szinte a halálba kívánt, Jeremy Brown újra feltűnt, beakartam zúzni a kocsiját majd csókolóztam Lucasszal. Elmosolyodtam a gondolatra. Ujjaimmal végigsimítottam ajkaimon, mire a szívem hevesebben kezdett el dobogni. Mint egy érzelmi hullámvasút. Még közel sem értem a pálya végére.
   Jó elég! Állj fel Lara! Kényszerítettem magamat állásba. Már mentem volna fel a szobámba, mikor a félhomályban apát pillantottam meg, amint a nappalink egyik foteljében fejét egyik kezébe temetve merengett. Apával mindig is nagyon jó volt a kapcsolatom. Ally volt anyás én pedig apás. Ettől függetlenül nem kéne anyámnak ilyeneket mondania. Nem tudtam milyen kedvében volt Apa nem akartam zavarni, de jólesett volna beszélgetni vele. Éppen ezért jó hangosan becsörtettem a konyhába ami a nappali mellett volt, hogy igyak egy kis vizet. A csel bevált egy perccel később meghallottam szokatlanul csendes hangját: - Lara, kicsim te vagy az?
- Igen én vagyok az - ugráltam be hozzá és leültem elé fehér szőnyegünkre. - Anya nincs itt ugye? - jutott eszembe.
- Megint összevesztél anyáddal? - sóhajtott keservesen. - Miért kell nektek állandóan veszekedni? Így is elég sok bajunk van. Ami pedig két éve ezelőtt történt azt le kell zárni - jelentette ki szigorúan.
- Apa minden rendben van? Ilyenkor még nagyban dolgozni szoktál vagy a dolgaidat intézed - néztem rá kérdő tekintettel.
- Persze Larám, ne aggódj. Igazából veletek akartam most egy kis időt eltölteni. Mit szólnál hozzá ha elmennénk hárman fagyizni? - csillant fel a szeme.
- Ó, ne haragudj Apa de én most Anyával nem szeretnék izé nagyon érintkezni - tápászkodtam fel a helyemről. Nem tudtam mit mondhatnék. Olyan görcsösen próbálta fenntartani a boldog család látszatát de nézzen ránk. Két éve minden amit eddig felépítettünk szertefoszlott. Nem akartam tetézni a problémáit azzal, hogy elmondom neki amit anyám mondott.
- Lara az Isten szerelmére az anyukádról van szó! Egy család vagyunk! - fakadt ki keservesen. Nem akartam erről több szót ejteni így hát gyorsan nyomtam egy puszit kopaszodó fejére és rohantam fel a szobámba. A lépcsőfokokat nézve hadartam valami jobb kifogást: - Majd legközelebb Apa most tanulnom kell, de nem felejtem ám el.
- Nyár közepe van kislányom, mégis mit kellene ilyenkor tanulnod? Nem szoktál te ilyen szorgalmas lenni - kiabált utánam csodálkozva.
- Ó, a fenébe! - torpantam meg összeszorított ököllel. - Jól van Lara, csak így tovább, ügyes vagy - gratuláltam magamnak cinikusan. - Apa, most belegázoltál a lelki világomba. Én mindig is szorgalmas voltam, egyébként is sosem lehet elég hamar elkezdeni az iskolára való felkészülést - el sem hiszem, hogy ilyet mondtam.
- Mindketten tudjuk Larám, hogy ez csak duma, de menj csak - egyezett bele. - Viszont szavadon foglak - emelte fel mégjobban a hangját.
- Persze, persze - rohantam be a szobámba.
 
 Nem volt kedvem felkelni a mai nap folyamán. Aggasztott, hogy Apával volt valami, Anyával a veszekedésünk óta nem beszéltem egy szót sem és ott volt Lucas is. Nem mertem felhívni. Az eddigi örömöm hirtelen elszállt és a félelem vette át a helyét. Kinyúltam a telefonomért a kis éjjeliszekrényemhez, hogy megnézzem keresett-e valaki. Rengeteg nem fogadott hívásom volt és mindegyik Belltől. Ő nem keresett. Nagyot sóhajtottam, nem tudtam mit tegyek, Bellt viszont vissza kellett hívnom.
  Mind a háromszor azt jelezte hogy ki van kapcsolva. Hát ma sem fogok barátnőzni. Ezt tudomásul véve úgy döntöttem, hogy az ágyamban maradva sorozatot fogok nézni. Imádtam a Vámpírnaplókat, annak ideján Allyvel kezdtük el nézni közösen csak aztán félbeszakadt. A gondolatra gombóc keletkezett a torkomban. Éppen itt volt az ideje, hogy újra elkezdjem.
  Nehéz volt visszarázkódni a történetbe, de végül újra feljöttek a régi emlékek, mind a sorozattal mind pedig az Allys emlékek.  Az első rész után megállás nélkül kattintottam volna a következőre, hogy tovább nézzem, de a hasam egy óriási nagy krgás kíséretében közbeszólt. Kénytelen voltam valami ehető dolog után nézni. Semmi kedvem nem volt Anyával szembe találkozni, de nem kerülhettem el. A főnöke elküldte őt egész nyárra, mert szerinte túlságosan a munka megszállotja lett. Jó fej főnöke volt az biztos és egyet is értettem vele.
  A felső szinten egyedül az én szobám volt, ahogyan kinyitottam fehér szobaajtómat egyből a meredek lépcső meredt a szemem elé. Lerogobtam rajta, két oldalt a korlátba kapaszkodva. A konyha előtt még kitérőt tettem, hogy a nappali ablakából megnézzem Apa itthon van-e azonban erre nem volt szükségem. Ahogy leértem a földszintre hangokat hallottam a konyhából. Egyedül anya hangját tudtam beazonosítani. Lábujjhegyen elugráltam a konyháig és megtorpantam előtte. - Ne aggódj drágám, minden rendben lesz - hallottam meg Apa hangját. Nem mertem benézni nehogy észrevegyenek, csak a fülemre hagyatkoztam. - Mi lesz most velünk? - csapta meg fülemet anya hangja. - Ne aggódj, nem fogok most ennyitől összeesni. Még a mai nap folyamán felhívom a régi ismerőseimet, aki csak segíteni tudna. Nem lesz semmi baj - csatlakozott be Apa a beszélgetésbe. Rossz érzésem volt, de nem akartam, hogy igazam legyen. Nem akartam, hogy kimondják. - Van annyi tartalékunk, hogy egy ideig boldoguljunk - szomorúság csengett a hangjában.
- Jól tudod, hogy a főnököm egyenesen megtiltotta, hogy bemenjek dolgozni. Nem tudjuk sokáig húzni... Mi legyen Larával? Mondjuk el neki? - keményedett meg Anya hangja. - Nem, semmiképpen sem akarom, hogy most még megtudja. Mit szólna, ahhoz hogy az Apját kirúgták az állásából? Így is sok mindenen kellett keresztül mennie.
- Egy érett lányról beszélsz John! Nem dédelgetheted egész életeden át! Allyvel sokkal keményebb kézzel bánnál most! - kiabált Anyám.
- Elég legyen Lilian! Nem vonhatsz felelősségre azért, mert a lányunkat védeni akarom! Ne nézz így rám Lil! A te lányod is nem csak...
  A szavai nem értek el a tudatomig, a lépcső korlátjába kapaszkodva próbáltam magam felhúzni a szobámig. Apát kirúgták. Nincs állása. Anya nem mehet be dolgozni. Magamban kell tartanom, nem mutathatom azt, hogy tudom. Jézusom! Apa. A gondolatra, hogy milyen állapotban lehet most, összeszorult a gyomrom. Nem bírtam tovább. Az ajtóm előtt leroskadtam a lépcsőre. Meg kell próbálnom úgy viselkedni Apával, hogy ne jöjjön rá, hogy tisztában vagyok vele mi történt - határoztam el. Ott van még Anya is - rá gondolva hevesebben vettem a levegőt - ilyen helyzetben is csak Allyre tudott gondolni. Visszatértek Apára a gondolataim. Nem értettem miért rúgták ki. Imádta a munkáját és nagyon jól csinálta. Nem tudtam mit tegyek.
  Berúgtam az ajtót, ráugrottam az ágyra a telefonomért. Bell. Szükségem van rá. Ő megmondaná, hogy mit kellene tennem. Rányomtam a nevére, hogy hívja és vártam. Hívtam és hívtam míg nem foglaltat jelzett. - Gyerünk már Bell! - mondtam ki hangosan. Vagy ötször megismételtem egymás után egyre görcsösebben nyomkodva a telefont. Minduntalan kinyomott. A sírás határán voltam. Ha nem ő akar velem beszélni, akkor Lucas. Megkerestem az ő nevét is és hívtam.
  Nehogy azt higgye bárki is, hogy felvette. Összesen tízszer hívtam újra, mire az utolsó kettő csengésnél már ki is kapcsolta. - Menj a francba Lucas Rider! - kiabáltam a szobám mennyezetének. Felfelé nézve, ökölbe szorított kezekkel próbáltam visszaszorítani kitörő könnyeimet. Nem tudtam mit teszek, csak kitört rajtam a kétségbeesés és a harag. Ököllel püfölni kezdtem a párnámat és szidtam mindenkit, akit csak tudtam. Újra felnéztem a plafonra és rekedt hangon megszólaltam: - Ally, tudom, hogy most figyelsz és nevetsz rajtam! Nem bocsátom meg neked soha, de SOHA, hogy itt hagytál egyedül. Nézd meg mi lett Anyánkból! Mindig te voltál a kedvence! Mégis miért? Miért nem vagyok elég jó neki!? - ordítottam végül a plafonra mutogatva, mint egy bolond. Végül leejtettem magam mellé a kezem, kimerülten elterültem  és magam elé nézve motyogtam: - Te is Bell! Menj a fenébe! 
  Nem tudtam milyen eddig egyedül. Úgy egyedül, hogy senkit nem érdekel, hol vagy, vagy mit csinálsz. Az főleg nem, hogy hogy vagy, vagy mi van a családoddal. Gondolataimba merülve viszont rájöttem, hogy mostmár tudom milyen. Mert az igazság az volt, hogy a nővérem meghalt, a legjobb barátnőmet nem érdekeltem, a fiú, akit megcsókoltam nem is érzett irántam semmit, az Anyám azt kívánta bár én haltam volna meg, Apát pedig kirúgták a munkahelyéről. Az igazság az volt, hogy soha életemben nem voltam még ennyire egyedül. 

2015. május 4., hétfő

12. Thomas


  Ne merj Norához közelíteni, ezek után, megértetted Thomas Rider? Ha mégegyszer meglátlak a lányommal nem állok jót magamért. Lelkész vagyok, éppen ezért ha köpök a szüleidnek nekem fognak hinni és nem neked - visszhangzott fejemben Nora apjának hangja. Attól a naptól kezdve, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Norah fejéből kitörlődtek azok a napok, amikben szétszaggatta a poszterünket, véget vetett a kapcsolatunknak valamint kitörölt az egész életéből folyamatosan fenyegetett az apja. Nem tudtam, mit tehetnék. Sarához nem fordulhattam akkoriban, nem tartoztam a kedvencei közé. Patricket imádom, de az istenért is a barátnőm testvére. Egyedül Jeremy lehetett volna segítségemre, akit benyomtak egy rohadt nevelőintézetbe. Nem tudom milyen ember lehetek, de jobban sajnáltam azt, hogy elveszítettem a legjobb barátomat, mint Ally halálát. Allynek és nekem sosem volt túl fényes a viszonyunk. Sosem bírtam, hogy őszinte legyek.
  Annak idején kétségek között léptem be a kórház 1015-ös szobájába, ahol Nora feküdt. Azt hittem dührohamot fog kapni vagy rosszabb, de nem így történt. A karjaimba omlott és olyan volt mint régen. Képtelen voltam tőle búcsút venni. Szerves részét képezte az életemnek. A normális életemnek. Most azonban, hogy Jeremy tényleg visszatért itt volt az idő, hogy akcióba lépjek.
  Jerék háza felé vettem az irányt, hogy elsőként megbizonyosodjak arról, hogy tényleg visszaköltözött valamint hogy beszéljek vele.
  Megálltam a bejárati ajtójuk előtt, amikor zenét hallottam a hátsó kert felől. Nem akartam behatolni vagy valami, de úgyse hallott volna semmit Jer. Megkerültem pázsittal körülvett házukat, a zene lüktető ritmusa egyre jobban dobogott a fülemben. Ismerte ezt a számot. Mind a kilencünk ismerte ugrott fel az agyamba egy emlékkép. Jeremy magasra felemelte Saráht az örömtől, hogy megnyerték a versenyt. Hát persze. Az első verseny volt, hogy nem Ally győzött. Pedig a partnere csodásan táncolt.
  A kertjükbe belépve nem láttam senkit, egészen addig míg körül nem néztem jobban. Először Simont vettem észre, aki az árnyékban pihent majd Jeremyt amint Saráht a karjában tartva végig húzta a kezét a két melle között. - Az igen öregem! - füttyentettem egyet, de senki nem hallotta meg. Túlságosan egymásba voltak mélyedve. Inkább egymás mellébe. Jó ez béna volt. Mindenesetre Jer nem vesztegette az időt. Lehettem volna paraszt és végignézhettem volna mit művelnek le ezek ott ketten egymással, de nem tettem. Újra előrementem és megvártam míg már nem hallottam a zenét.
  Pár perccel később kopogtam, mire kivágódott az ajtó és Jeremyt pillantottam meg póló nélkül. Megkellett hagyni az elmúlt két évben sokat alakult. Addig se volt piskóta a teste de most.
- Thomas Rider ne bámulj hanem gyere be inkább - szólalt meg befelé mutatva.
Szó nélkül beléptem az ajtón. Csak ő volt itthon. Emeletes házuk volt, az ajtó mellett rögtön lehetett is felmenni az emeletre. Barátságos volt a maga régi stílusában. A levegőt virágok illata járta át. Úgy éreztem nem volt légkondi, a meleg levegő bennrekedt.
   Csak álltam hátat fordítva neki, nem tudtam mit mondhatnék neki. - Thom megfordulsz még ma? - aggódás vegyült a hangjába - Nézd, nem tudom, hogy haragszol-e rám vagy nem, de... - közbe vágtam, nem bírtam ezt hallgatni.
- Fogd be Jeremy! - fordultam felé és egy jó nagyot öklöztem a vállába, majd a kezét szorongatva megöleltem. - Leszarom, mi volt a múltban, leginkább azt, hogy te okoztad a balesetet, hiszen ott ült melletted Ally is. Norah és én is biztosak vagyunk benne, hogy nem csak te voltál a hibás.
- Szóval Norah és te azóta együtt vagytok? - tért a lényegre. 
- Te aztán nem kertelsz haver. De igen, együtt vagyunk - túrtam bele a hajamba zavartan. - Nem emlékszik semmire én pedig nem mondtam el neki. Képtelen voltam, szeretem a francba is.
- Thom, én ezt értem, de mindketten tudjuk, hogy őt nem úgy. Másba vagy szerelmes, és ezt te is tudod - zavarban volt, ahogyan láttam.
- Ezt most hagyjuk kérlek. A lényeg, hogy az apja azóta folyamatosan fenyeget érted? Nem bír leszállni rólam. Noráht is ellenem buzdítja, de ami a nagyobb baj, hogy azt mondja apáméknak is fog szólni, ha nem teszem azt amit mondd - öklöztem bele a falba. Szúró érzés hasított az öklömbe. 
- Nyugi van Thom! - ugrott fel elrántva a karomat a faltól. - Ezzel nem oldasz meg semmit - vezetett be a konyhába, hogy lehűtsem égető öklömet. A hűsítő érzés lenyugtatta lázongó idegeimet. Éppen leült mikor nem bírtam tovább várni és kiböktem: - Úgy láttam nem vesztegetted az időt Saráhval. Egyből belevágtatok a közepébe. Azt hittem most Patrickel jár, de akkor ezek szerint tévedtem. Pedig az a srác totál bele van habarodva látno...
- Sarah és Patrick járnak? - ragadta meg a legelső dolgot.
- Nem tudom Jer lehet. Patrick igazából nagyon sok mindent elmond nekem, de mostanában nem nagyon beszéltünk. De ne tereld a témát! - nem engedtem, hogy elsunnyogja. időközben elzártam a csapot és megfordultam őt figyelve.
- Igazából én sem tudom mi volt ez az egész. Megláttam, hogy táncol és egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne csatlakozzak. Csak átugrottam a kerítésen és már a karjaimban is volt. Újra táncoltam. Ráadásul vele. Semmit sem változott ugyanolyan mint volt, csak szebb. Belenéztem csillogó szemeibe és láttam, Thomas érted láttam, hogy még mindig ugyanúgy érez mélyen legbelül mint két éve ezelőtt. Szeretem őt és tudom, hogy ő is engem, csak újra fel kell hozni a régi érzéseket - hallgatott el, kereste a szavakat, ígyhát nem szólaltam meg. - Ugyanakkor gyűlölöm is Thom. Nem tudom miért, de van bennem egyfajta gát, ami megakadályozza, hogy úgy szeressem mint egykor. Gyűlölöm és szeretem is. Bosszút akarok állni rajta, de nem tudom megmagyarázni, hogy mégis miért. Talán azért lehet, mert hagyta, hogy bedugjanak abba a retkes intézetbe, amikor megakadályozhatta volna. A baleset olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy nem tudok rajta tovább lépni. Nem azért mert bűntudatom van. Azért mert nem neket kellett volna két évig rohadni elzárva távol tőletek. Nem én okoztam azt a rohadt balesetet és nem miattam halt meg Ally! - köpte a szavakat - Olyan dolgokat tudok a két évvel ezelőtti eseményekről, amiket egyikőtök sem. Két év alatt volt időm újra és újra átélni a történteket és kutatni - lehalkította a hangját. Szólásra nyitottam a számat de leintett: - Nem Thomas, nem fogom elmondani neked, hogy miket tudok. Ezek az én lapjaim és az én játékom. Olyan dolgok fognak felszínre kerülni és olyan személyeket fogok visszahozni közénk, amik és akik felbolygatják az eseményeket - odasétált a konyha ablakhoz és kinézve rajta folytatta - Sarah Bird nem úszta meg ennyivel.
  Elakadt a lélegzetem, egy szót sem tudtam kinyögni. Ha ez igaz, akkor itt mindenki veszélyben van. Mindenki titka a felszínre kerülhetett, ahogyan az enyém is. De Jeremy a legjobb barátom, ilyet nem tenne velem, biztos voltam benne. Hirtelen megfordult és rám nézett: - Thomas, mindig is te voltál a legjobb barátom, eszembe sincs beköpni téged, attól függetlenül, hogy nem mondom el miket tudok - nézett rám bátorítóan. Megkönnyebbültem bólintottam.
  Itt mindenkinek voltak titkai. Minden és mindenki összekapcsolódott a másikkal. A szálak egy idő után összefutnak. Ha ez igaz, akkor ez keményebb játszma lesz, mint maga a baleset volt. Kattogott az agyam. Kösd fel a gatyád Thomas Rider!
 

2015. május 2., szombat

11. Norah

  Mindent köd borított, csak az előttem lévő ösvényt láttam, amint beleveszett a homályba. Lenéztem a földre, amikor meglepetésemre nem is láttam a lábamat. Érezni éreztem, biztosan ott volt, csak hát valami eltakarta. Egy mesésen gyönyörű ruha omlott a földre. Éppen, hogy a földet nem súrolta pár centivel. Az estélyi színe a leggyönyörűbb kék volt, amit valaha láttam. Hasonlított a tengerkékre, de attól pár árnyalattal sötétebb volt. Nem bírtam megállni ,hogy ne érintsem meg. Érintésemre abban a pontban ezüstösen felcsillant. Mint egy tündérmesében.
  Tekintetem fentebb vándorolt a ruha mentén, végig figyelve rá, hogy az ujjaimmal érintsem, hogy újra láthassam az ezüst csillanást. 
  A derekamnál egy leheletnyien vékony, ezüst szalag volt masnira kötve és innentől kezdett el "A" alakban ejteni a ruha egészen a földig. Deréktól felfelé pedig csinosan rám tapadt. Hiába kerestem a ruha ujjait, pánt nélküli volt. Elképesztően gyönyörű volt. Nem láttam magamat, hogy vajon milyen lehet a hajam, de ujjaimmal finoman végigszántottam fejemen. Úgy éreztem, hogy szoros kontyba van fogva, elöl pedig pár tincs hullámosan lengedezett a szellőben.
  Nem tudtam, hogy miért vagyok ilyen mesébe illően felöltözve vagy, hogy miért vagyok itt, de mindenképpen ki akartam deríteni. Nem tudtam merre mehetnék. Az ösvényről nem akartam lelépni, hátranézve pedig egy kőfal zárta el az utamat. Egy lehetőségem maradt, mégpedig az ha a kis utat követve előre megyek, bele a homályba.
  Két oldalt megfogtam a ruhát a könnyebb haladás érdekében és elindultam. Semmi mást nem lehetett hallani csak cipőm kopogását. A köd továbbra sem oszlott fel. Kitartóan mentem, de nem történt semmi. Biztos voltam benne, hogy már ideje csak megyek és megyek.
  Körülnéztem és szorongás vett erőt rajtam. Pánikba estem. Bármerre néztem csak a homályt láttam, ami megrémített. A félelem futásra kényszerített. Rengetegszer félreléptem, megcsúsztam, hisz nedves volt a ködtől minden. Nem álltam meg, nem tehettem meg. Ziláltam kapkodtam a levegőt, a ruhám elszakadt, hajam pedig félig már a vállamra omlott. Alig tudtam már egymás után rakni a lábaimat, mire hirtelen elbotlottam és elterültem a földön. Mindenem fájt, a könyökömön a bőr felhasadt. Nem volt erőm feltápászkodni, egyedül nem ment.
  Fejemet felemeltem a földről, amikor megpillantottam... Thomast. Leereszkedett hozzám és a kezét nyújtotta. - Thomas! - kapkodtam a levegő után. - Gyere, nincsen semmi baj - megragadta a kezemet és felhúzott magával. Kimerülten a karjába omlottam. - Mutatok valamit - simított végig hüvelykujjával az arcomon. Pár méterrel odébb mentünk és egy fehér pavilon tárult a szemem elé. Ki volt díszítve égők világító soraival. Felvezetett a lépcsőn, majd szemben megállt velem. - Kérlek, táncolj velem Norah - nézett mélyen a szemembe. Valami nem volt rendben vele. Nem így szokott viselkedni. - Thomas, nem úgy vagyok öltözve. Nézd mi történt velem - mutattam végig magamon kétségbeesetten. - Te mindig gyönyörű vagy! - majd megragadta kezemet, vállára ejtve jelezvén, hogy nem fogad el nemleges választ. - Ebben az esetben, szívesen táncolok veled Thomas Rider - nevettem el magam. Sem ő, sem én nem tudtunk táncolni így csak utánozni próbáltuk bármelyik keringő mozdulatait. Fejemet ráhajtottam a vállára és így zene nélkül adtam át magam a kellemes ritmusnak, amit mi diktáltunk. Finoman eltaszított magától és megforgatott egymás után kétszer. Egyik lábamat felemeltem és így forgott velem a ruhám is. Mosolyogtam, úgy éreztem még soha nem voltam ilyen boldog. Azt hittem végre újra hozzábújhatok biztonságot jelentő testéhez, de tovább forgatott egyre gyorsabban és gyorsabban. - Thomas elég, kérlek! - kacagtam hangosan - Elszédülök! - de hiába kértem nem állt meg. Csak forgatott újra és újra. A táj suhant mellettem, minden egyes körnél láttam Thomas elhomályosodott alakját. - Thomas, állj meg! - hangom könyörgővé vált. Aztán a feje mellett hirtelen megjelent egy másik arc is. Nem tudtam mit tehetnék, szédültem alig álltam a lábamon, de továbbra sem eresztett el. Az egyetlen lehetőségem az volt, ha kiszakítom magamat szorító kezei közül, amivel forgatott. Megfeszítettem kezemet és nagy lendületet vettem és kitéptem magamat a keze közül.
  Sikerült. A földön landoltam újra és nem voltam magamnál teljesen. Vártam, hogy alábbhagyjon a szédülés. Az arcokat nem láttam tisztán továbbra sem, mire szépen lassan azonosítani tudtam, hogy ki az, aki Thomas mellett áll és... táncolnak. Szorosan becsuktam szemeimet, majd újra kinyitottam. Táncoltak és senki mással nem voltak elfoglalva csak egymással. - Thomas! - hisztérikusan kiáltoztam a nevét - Thomas, figyelj rám! - rám sem nézett csak táncolt elmélyülten partnere szemébe nézve. - Miért nem lehetek én akit választasz? - suttogtam magam elé a sírással és a döbbenettől küszködve. Csak viszont kéne szeretned úgy ahogyan én téged! - emeltem fel a hangomat. Erre hirtelen felém fordult Thomas és a párja is, akinek az arcát eddig képtelen voltam azonosítani. Most viszont, ahogy megláttam vöröslő haját és zöld szemét valamint a mozgását az előbb. Tudott táncolni. Nagyon is jól. Thomas partnere Seamous Hinley volt. Pillantásuk hamar tova siklott rólam, amint Seamous finoman beletúrt Thomas hajába és elmosolyodott. - Nem, ez nem lehet igaz! - sikítottam a hajamat tépve. - Seamous engedd el! - ordítottam. 
  Hátat fordítottam nekik és folyamatosan azt hajtogattam magzat pózba kucorodva, hogy ébredj fel. Nem bírtam tovább. A tündérmese hirtelen rémálommá vált.    

Verejtékben úszva riadtam fel az álmomból. Valaki rátelepedett a csengőre és le sem akart mászni róla. Nem volt erőm felkelni, az álom hatása alatt voltam. Anyáék nincsenek itthon de Patrick talán igen - Pat, nyisd ki az ajtót! - kiáltottam fel kótyagosan, amit szerintem egyedül csak én hallottam. Sikeres volt, az biztos. -Pat! - tettem még egy bizonytalan próbálkozást. Semmi válasz. - Ezt nem hiszem el - mérgelődtem magamban, kikecmeregve puha ágyamból. - Ajj! - kaptam a fejemhez. Megszédültem és ugyanezzel a mozdulattal már visszaborultam az ágyamba. De csengetés nem maradt abba, kénytelen voltam újra kimászni. Kijöttem a szobámból és csoszogva Patrick szobája felé vettem az irányt, ami az enyém mellett volt. Belestem rajta de nem találtam ott. Próbáltam húzni az időt, hogy hátha megunja az illető és abbahagyja az idegesítő csengetést, de mindhiába. Végigszenvedtem magam az óriási nappalinkon, majd a konyhán is. Egy szintes házunk volt, Pat és az én szobám volt a leghátul, aztán jött anyáék szobája. Imádtam a házunkat. A konyhát és az előszobát leszámítva mindenhol parketta volt, ráadásul padló fűtés. Nyugodtan mászkálhattam akár télen mezítláb is, nem fáztam volna. Minden falat szinte családi képek borítottak. Születésünktől kezdve egészen napjainkig. Anya és Apa imádtak bennünket. Mindig is mi voltunk az első helyen, bármire szükségünk volt megkaptuk. Nem úgy értem, hogy elvoltunk kényeztetve, mert azt semmiképpen sem. Egyszerűen csak nem szenvedtünk hiányt semmiben.
  Anya nagyon nehezen esett teherbe annak idején, azonban mikor megtudták, hogy nem csak egy gyerekük lesz hanem kettő, ráadásul ikrek, igazi áldás volt számukra. Az elején az orvosok csak Patricket tudták kimutatni, aztán utána végre engem is észrevettek. Hatalmas volt az örömük és aztán két éve a kétségbeesésük is. Az emlékeim elúsztak csak úgy eltűntek a ködben, ahogy az álmaimban szereplő ösvény veszett el a szemem elől a homályban. Csak azt tudtam, hogy a legjobb barátnőm meghalt, állítólag Jeremy okozta a balesetet, akire mindenki a falkavezérként tekintett. Ő volt a legidősebb mindannyiunk közül, Sarah pedig mint egy hősre úgy tekintett rá. Azt is tudtam, hogy Pat is benne volt a balesetben, ha ő nem is ült a kocsiban. Amit pedig úgyszintén nagyon tudtam, hogy kómából ébredésem első pillanata, amit Apával töltöttem, nem volt más, mint, hogy Thomas ellen buzdított. Azt mondta, hogy nem szeretné ha vele járnék, ő nem jó nekem, nem lehetek mellette biztonságban. Nem tudtam visszaemlékezni, hogy a baleset előtt mennyire kedvelte vagy nem, de annak tudtam be a figyelmeztetését, hogy lelkész, aki görcsösen ragaszkodik lánya ártatlanságához és nem akarja elfogadni, hogy még egy számomra fontos férfi lépjen az életembe. Kijelentettem, hogy a baleset mit sem változtatott Thomashoz való kötődésemhez, ami láthatólag nagyon nem tetszett neki. Igaz, a szétszakított poszter aggasztott egy kicsit most meg jött ez az álom, de Thomas megnyugtatott tegnap, a rémálom meg biztos vagyok benne, hogy nem jelentett semmit. Seamous Hinley már évekkel ezelőtt elhagyta a várost. Semmi értelme nem lenne visszatérnie így, hogy Ally sincs már mellettünk.
  A bejárati ajtóhoz lépve elsöpörtem fejemből a lehangoló gondolatokat és kezemet a kilincsre téve megpillantottam Pat üzenetét, egy kis ragadós szélű cetlit, amit az ajtóra tűzött.
 "El kellett ugranom a suli könyvtárba, majd jövök húgi."
- Chö, mi az, hogy húgi? Pár perc van közöttünk öcsi - nyitottam ki az ajtót mosolyogva. Felnéztem a látogatóra, aki meglepetésemre Sarah volt. A haja csapzottan szállingózott a szélben, kapkodva szedte a levegőt. Erős levegő áramlatot éreztem a lábamnál, ami jól eső is volt ugyanakkor nedves is. - Simon! - kiáltottam fel mosolyogva. Ennyi figyelmet kaptam, már száguldott is be a konyhába. - Ott bizony nem találsz semmit! - kiléptem az ajtón, hogy jobban szemügyre vegyem Sarát. 
  Az arcával kezdtem, ami rosszabbul nézett ki mint eddig valaha, ugyanakkor gyönyörű is volt. Sugárzott. Ezt követően vettem csak észre, hogy a táncos ruhája van rajta. Ez mégis hogy lehetséges? Két éve kijelentette, hogy ő hallani sem akar a táncról többet, Ally és Jeremy miatt is.
- Sarah, mi történt? - öleltem át oldalról. Összegörnyedt, alig kapott levegőt. Körkörösen simogattam a hátát, mire észrevettem, hogy lassult a légzése. Vártam, hogy végre megszólaljon. 
- Nem mehetnénk be inkább? - kérdezte suttogva. 
- Dehogynem, gyere csak - buzdultam fel. Bevezettem egészen a nappaliig, ahol helyet kínáltam neki az egyik kis puffok egyikén. Ha nem a szobámban, akkor itt vitattuk meg a dolgokat. Csak Simon boldog lihegése hallatszódott, de amint kiszimatolta, hogy Sarah nincs túl jó passzban egy kis nyüszítés kíséretében odabújt hozzá. Pár percig csend volt, aztán rám emelte tekintetét. - Norah, - kezdett bele. Látszott, hogy próbálta össze rakni a gondolatait - nem akartam neked szólni erről, de a legjobb barátnőm vagy könyörgöm! Lehet, jobban tenném, ha nem mondom el, de kénytelen vagyok magamban tartani. Jeremyvel táncoltam pár perccel ezelőtt a kertben - nyögte ki végül. Egy szónál először kénytelen voltam leragadni, hogy aztán tovább léphessek. - Jeremy visszatért? - hitetlenkedve kérdeztem, nem akartam elhinni. Nem jöhetett vissza. 
- Igen, két napja talán. És én táncoltam vele! Érted! ÉN! Nem is értem, hogy vehettem fel ezt a ruhát...
- De hiszen gyönyörű vagy Sarah! - simítottam végig a karján.
- Norah nem érted? Nem elég, hogy felvettem ezt a ruhát de még Ally emlékét is meggyaláztam. A gyilkosával táncoltam! - görcsösen markolta a puff két szélét. Próbált megszabadulni a tánc emlékétől. - Sarah, elég! Figyelj rám - megragadtam erősen az arcát és magam felé fordítottam - Próbálj meg elvonatkoztatni attól, hogy mi történt Allyvel - szorosan összezárta a szemét, nem akart utat engedni feltörő érzelmeinek - Tudom, hogy fáj, én is ugyanúgy érzek mint te, de kérlek gondold végig! Vegyük úgy, hogy nem Jer tehetett az egészről. Természetes, hogy táncoltál vele, hiszen a régi partnered volt...
- Olyan jó volt - keseredett el - Régen nem éreztem már ilyet. Újra a karjában voltam, a fülembe suttogott, egyszerre mozgott a testünk az ütemre - csukva volt a szeme, így biztosan könnyebb volt kimondania.
- Csak ne taszíts el magadtól minden szép emléket - folytattam - Így nem lehet élni. Gondolj Patre - letöröltem pár könnycseppet az arcáról, de amint ezt meghallotta, kippattant a szeme. - Itt van Patrick? 
- Ne aggódj Sarah, elment a suli könyvtárába. Nem hallotta. Csak nyugodj meg! - öleltem át szorosan, két térdemen állva. Sosem tudtam Jeremyt hibáztatni Ally halálért. Biztos vagyok benne, hogy ha ő esetleg hibás is volt, nem mindenben.
Miután Jer elment a városból, nagyon szurkoltam Sarának és Patnek, hogy összejöjjenek. Patnek valóra vált az álma, mikor végre Sarah és ő csókolóztak, de most, hogy Jer visszatért, úgy éreztem, hogy Pat ideje lejárt. Csak vissza kellett emlékeznem, hogyan beszélt az imént Sarah. Egy dolgot viszont tisztáznom kellett vele. - Sarah, jól érzem, hogy még esetleg...még mindig...ugyanúgy érzel Jeremy iránt, mint régen?
- Ilyen még csak eszedbe se jusson! - csattant fel - Patet szeretem, ő a barátom! Jeremyn legszívesebben boszzút állnék és... - kénytelen voltam a szavába vágni - Ugye nem hallottam jól Sarah? Eszedbe se jusson bármilyen fajta bosszút tervezni ellene! - emeltem fel a hangomat. El se akartam hinni, ami az előbb kicsúszott a száján. 
- Tudod, hogy nem gondoltam komolyan - ideges volt - csak kicsúszott a számon.
- Remélem is Sarah. Valamint én elhiszem, hogy nem érzel semmit Jer iránt, de mégis arra az egyre kérlek, hogy ne törd össze Pat szívét. Totálisan beléd van esve, csak rá kell nézni...
- Tudod, hogy nem tennék ilyet. Szeretem Patet. Ezt te is tudod - ügyetlenül belebokszolt a vállamba. Mindig így zárjuk le a komoly beszélgetéseket. Sem ő, sem én nem akartunk most ezekről a dolgokról beszélni. Egy időre lezártuk a témát.
  - Ha már ilyen gyönyörűen felöltöztél, mit szólnál hozzá ha én is csatlakoznék? - csillant fel a szemem, amint megjelent előttem első báli ruhám képe. Hercegnőknek kellett öltözni, Sarah és én pedig a Barbie hercegnő és a koldusból voltunk a két hercegnő. Sarah volt Anneliese, én pedig Erika. Cinkosan rám emelte tekintetét és profin felhúzta egyik szemöldökét - Benne vagyok  - nevetett fel. Végigrohantunk a képekkel teli hosszú folyóson egyenesen be a szobámba. Kitártam a ruhásszekrényem ajtaját és lázasan keresni kezdtem. Sorra tologattam a ruhákat, de végül csak rátaláltam. Kirántottam a szekrényből és ezzel a lendülettel körbeforogtam vele magam elé tartva. - Olyan gyönyörű - hallottam meg Sarah elképedő hangját. Magam elé tartottam és én is szemügyre vettem. A ruha majdnem olyan volt mint az álmomban. A kéknek egy halványabb változata, alulról tüll tartotta, de ugyanúgy a földet súrolta. A derekamtól szélesedett és onnantól felfelé pedig a leggyünyürűbb rózsaszínt lehetett látni. Az ujja a könyökömig ért, teljesen ugyanúgy nézett ki, mint a mesében. A gyomrom idegességemben összeszűkült és gombócot éreztem a torkomban. Éjszaka, ami tündérmesének indult és rémálom lett belőle, nem tudtam mi lesz ha most felveszem, de nem tudtam megállni.
  Percek múlva már rajtam is volt, így suhantam végig a folyosón, vissza a nappaliba. Sarah már ott várt rám, addigra már a DVD-t is berakta, hogy újra átélhessük a tündérmesét, mint már annyiszor rosszabb napjainkon. Csak elindítottuk Anneliese, Erika és szerelmeik történetét, nevettünk, a dalokat énekeltük, táncoltunk és olyan volt minden mint régen, attól függetlenül, hogy a hangunk ha nem is volt csapnivaló, de nem is volt olyan gyönyörű mint Laráé. 
  - I'm just like you, you're just like me - álltam fel a helyemről, magammal húzva Sarát is. A szövegben lemaradtam egy kicsit, de folytattam tovább, ábrándozva és boldogan - I am a girl like You. You'd never think, but it was so but now I've met you and I know, it's plain as day, sure as the sky is blue that I am a girl like you.
- I'm just like you, you just like me it's something anyone can see
A heart that beats a voice that speaks the truth , yes I'm a girl like you - körbeforogtunk a szobában és csak énekeltünk. Tovább néztük, közben felidéztünk régi dolgokat. Tökéletes volt a délelőtt. Mindent és mindenkit kizártunk. Eljött a kedvenc dalom. - Csajszi, te jössz! - nevetett fel Sarah - Mutasd meg mit tudsz! Dominik szeret téged - kacsintott egyet, a mesében lévő Erika szerelmére célozva. - Hallgass! - kacagtam - Komolynak kell lennem - próbáltam komoly arcot erőltetni magamra, ami amint elkezdődött a dal sikerült is. Teljesen átadtam magam a dalnak - You say your love is true and I hope that it will be 
- I'd be sure if i knew that you loved me for me - vette át a herceg szerepét Sarah.
- Will I be the one you choose? Can you tell my heart is speaking? My eyes will give you clues - ismerős volt a legelső kérdés. Ezt már kérdeztem. Nem pont így. Az álmomban. Thomastól. Valami olyasmit kérdezhettem, hogy miért nem tudsz szeretni? 
- Truth lies underneath the skin
I'll be yours together we shall always be as one if you love me for me - folytatta Sarah.
Who can say where we'll go... - be kellett volna csatlakoznom de nem tettem. Összezavarodtam. - Norah, ne már! Ez a kedvenced - fordult felém, de mikor meglátott kétségbeesett. - Mi baj No? - mindig így szólított, ha úgy látta rajtam rosszul vagyok.  
- Éjszaka álmodtam, ahol úgy voltam felöltözve, mint egy hercegnő ott volt Thomas is, táncoltunk de akkor hirtelen csak forgatott és forgatott, elestem és mire magamhoz tértem ott volt Semaous Hinley, Ally volt partnere és Thomasszal táncolt. Hinley még a hajába is beletúrt... mármint Thomas hajába és...
- Thomast már megkérdezted erről? - kérdezte elkomorodva. - Nem, hiszen ez csak egy álom, nem? - kérdeztem reménykedve, elsöpörve a szétszaggatott poszter emlékét és Apám kérését - Igen, biztosan - meredt a semmibe Sarah. 
  Nem tudtam mit gondoljak, hogy kiben bízzak meg. Még mindig csak egy lány voltam, aki elvesztette az emlékezetét. Sarah elhallgatott előlem valamit, ahogyan szerintem mindenki más is. Így hát nem tudtam mit tenni, megint csak arra jutottam, hogy Jeremyt kell megkérdeznem. Elegem volt abból, hogy az emlékezetem egy viharban végződött.         

2015. április 12., vasárnap

10. Sarah

  Bell sikkantását hallottam meg, mire gyorsan átszaladtam a szobájába, hogy kinézzek az ablakán. Elesett, de ott volt vele Lucas. Tényleg, a mai napot együtt fogják tölteni. Mintha említette volna tegnap Bell. A magasból nézve jóleső melegség költözött a szívembe. Ahogyan boldogan kacagott és nyújtotta Lucas felé a kezét. Örülök, hogy Riderék kisebbik fia nem olyan mint Thomas. Lucast mindig is kedveltem. Bellel pedig olyan párost alkottak, amit ők még csak nem is sejtettek. Nagyon féltettem a húgomat de tudtam, hogy Lucastól nincs miért tartanom.
  Bell egész reggel úgy dübörgött végig a házon, mintha nem is zavarná, hogy én esetleg aludnék. Nem zavartatta magát, de nem is kellett, hiszen már nagyon régóta ébren voltam. Igazából összesen ha négy órát aludtam. Nem azért mert depressziós voltam, hogy úristen Jeremy vissza tért. Igen, kimondtam végre a nevét. Ha már bosszút akarok állni legalább magamnál legyek. Nem süllyedhetek csak úgy el az önsajnálatban. A saját mocsaramban. Be tudna szippantani és elsüllyedhetnék de erősnek kell lennem. Ráadásul segítségem is van, Patrick. Így ennek hatására egész éjszaka izgatott voltam és meglepő de ugyanakkor kellemes boldogsággal is ébredtem.
  Mivel a mai napot Bell is boldogan fogja eltölteni én is így fogok tenni. Lekocogtam a lépcsőn egyenesen a konyhába. Körülnézem és hát igen. Bell úgy látszott nagyon kapkodott. A tejet még csak vissza sem rakta a hűtőbe. Elmosolyodtam és egy bögrébe beleöntöttem a tejet, majd beraktam a mikróba. Kinéztem az ablakon és szikrázott a nap. Bell sosem értette meg, hogy ilyen melegben hogyan vagyok képes meleg sőt, inkább forró tejet inni. Mániám volt a forró tej. Minden reggel és este azt ittam.
  Míg melegedett felszaladtam a Bellel közös gardróbunkba, hogy átvegyem a pizsimet. Így közösen rengeteg ruhánk volt. Megosztottuk egymással mert nagyjából egy méretünk volt, persze voltak féltett darabjaim. Vállfára voltak felakasztva a gyűrékeny ruhadarabok köztük az ingek is. Egy fehér, egyszerű vékony bő inget kerestem, hogy azt vegyem fel rövid farmer sortommal, de hiába csak nem találtam. Már másodjára mentem végig lázasan a vállfákon még az alattuk lévő cipőkbe is belerúgtam. Ujjaim egyik ruháról a másikra ugráltak, amikor a kezem végre érintett egy, az ing anyagával nagyjából megegyező ruhát. Azt gondoltam, hogy ez lesz. Lefejtettem a vállfát a rúdról amin lógott, hogy megbizonyosodjak ez tényleg az. Miközben húztam ki a többi ruha közül éreztem és láttam, hogy ez nem az amit én akartam. Méghozzá nagyon nem az. Elő se kellett volna kerülnie. A kellemes boldogság, amit egész reggel és éjszaka éreztem egyszer csak eltűnt.
  A kezemben a leggyünyürűbb ruha volt, amit csak el tudtam képzelni. A legszebb emlékek fűztek hozzá, annak ellenére, hogy Jeremyhez és Allyhez fűződtek.
  Ally és én egészen két évvel ezelőttig 6 éves korunktól a szerelmesei lettünk a latin - amerikai táncoknak. 5 évesen láttuk először a Dirty Dancinget ami mindkettőnket egyből magával ragadott. A tévé előtt táncoltunk, próbáltuk utánozni a táncosokat. Olyanok akartunk lenni mint ők.Valahogy a kezdetektől éreztük már azt a bizsergető érzést a lábainkban. Táncolni akartunk, csak a zene ütemére mozogni.
  Mindig is a táncot tartottam a legszenvedélyesebbnek arra, hogy kifejezzük az érzelmeinket.
   A két Dirty Dancing fanatikus rajongása után aztán addig győzködtünk a szüleinket míg végre beírattak minket a város lehető legjobb tánciskolájába. Allynek egy Seamus Hinley nevű kis srác volt a kezdetekben a partnere. Akkoriban Seamus még a nyomik táborát erősítette mára viszont ... fogalmam sincs. Ally és közte nagyon erős kapcsolat volt. Nem voltak szerelmesek, legalábbis nekem Al mindig azt mondta, de az életüket adták volna a másikért. Talán Seamus bebizonyította, hogy ne külsőre ítéljünk meg valakit. Igaz, külsőre nem volt egy hirdető táblára illő fiú, de nagyon szerethető volt. Olyan tehetsége volt a tánchoz, mint sok más táncoló fiúnak nem. Ally és Seamus együtt betöltötték a színpadot. Nem véletlenül nyertek meg szinte minden latin - amerikai tánc versenyt. Legyőzhetetlenek voltak, egészen a baleset napjáig. Még abban a hónapban, hogy Seamus megtudta, hogy Ally meghalt elköltözött a városból még a táncot is abbahagyta.  
  Azóta nem hallottam felőle. A párok között rettentő erős kötelék tud kialakulni. Ahogyan Allyvel velem is ez történt. Megtaláltuk a számunkra legjobb tánc társat. Seamus azonban elveszítette. Úgy ítéltem meg, hogy ő lezárta azt az időszakot így úgy tűnt helyesnek ha eltemetem életemnek azt az erősen meghatározó részét. A partneremmel együtt.
  Megkértem Bellt, Larát, Patricket és a többieket, hogy még csak ne is beszéljenek róla, de ha lehet gondolni se gondoljanak. Anyára pedig rábíztam a fellépő ruhámat, hogy tüntesse el, amit ahogyan kiderült nem sikerült.
  A ruha most ott volt előttem. A pántja a nyakamat fogta át, körülbelül a térdem felett ért véget a szoknya rész. Az anyaga gyönyörű hófehér, versenyeken mindig megcsillant rajta a reflektor fénye. Annak idején miközben pörögtem benne mindig fodrozódott és forgott velem együtt az alsó rész. Gyönyörű esése volt.
  A ruhát nézve elkapott a tánc szelleme. Nem tudom mi ütött belém, de késztetést éreztem rá, hogy újra felvegyem az oly rég eltemetett ruhadarabot. Abban a percben pizsamanadrágom a földre hullt ezt követte a pólóm is. Már csak bugyiban és melltartóban álltam, arra várva, hogy újra a színpadon érezhessem magam a partnerem karjában, a ruhámban, amit tőle kaptam. Utolsó alkalommal a baleset előtti napon volt rajtam. Fülemben hallottam azt a bizonyos számot, amire táncoltunk. Egész testemben megéreztem az oly jól ismert bizsergő érzést.   
  Nem tudtam tovább várni. Táncolni akartam. Arra a zenére. Lekaptam a vállfáról és belebújtam a kellemesen csúszós anyagba. Annak a két évnek az ellenére ugyanúgy állt rajtam mint eddig. Ez volt az egyetlen ruhadarab, amiben tényleg szépnek éreztem magam. Tükör előtt álltam és sötét barna szememmel vizsgáltam magamat a tükörben. Napvörös hajam két oldalt hullott a vállamra, a ruha pedig ott simult a testemhez ahol kellett.  
  Berohantam a szobámba a rádióért, hogy betegyem azt a számot, majd kivittem az erkélyre. A távirányítót az asztalom találtam meg, amivel majd elfogom indítani a kertből a zenét. Igen, a kertben fogok táncolni. Olyan volt az a kert számomra mint egy menedék. Régóta nem voltam ott. Rengeteget táncoltam lent annak idején. Most visszatérek oda, ahol annyi minden elkezdődött. Elmosolyodtam a gondolatra és az emlékek okozta képeken.
  Újra lerohantam a lépcsőn, ki a bejárati ajtón. Mielőtt zártam volna be az ajtót Simon kétségbeesett tekintettel nézett rám. Jönni akart. - Jól van gyere, de jó legyél nekem!- simítottam végig a kis fején. Előre rohant a kertbe én pedig gondosan bezártam az ajtót.
  A szél enyhén fújdogált, jólesően férkőzött be és csiklandozta meg a lábaim. A ruha kellemesen suhogott a lábam járására. Nem volt rajtam se cipő, se zokni. Meztelen lábakkal, sebesen lábujjhegyen végig surrantam a ház mentán.
  Nyikorogva kinyílt a kis kertkapu én pedig becsusszantam rajta. A dús, zöld fű csiklandozta eleinte a talpamat. Simon a kert túlsó végében bogarászott a napsütötte részen. Ahol én álltam a fák kitakarták a napot, de nem akartam árnyékban lenni. Madarak csicsergése kíséretében elvonultam a gesztenye fánk mellett, oda ahol az erkélyemmel szemben vagyok. Körülnéztem, közben nagyokat szippantottam a levegőből. Tánc előtt mindig le kellett lassítani a szívverésem. Mivel nem láttam senkit - Simon volt az egyetlen nézőm - úgy éreztem elkezdhetem.
  Az irányítót a kezemben fel felé irányítottam, ahol a magnót sejtettem. Egy pillanatra megálltam. Mi van ha elfelejtettem hogyan is kell? - Sarah Bird, a tánc a véredben van! - hallottam meg a fejemben Ally hangját. - A lételemed a tánc, nem tudsz nélküle élni. Gondolj erre mikor táncolsz! - egy verseny előtt mondta ezt nekem. Nagyon izgultam, majdnem elájultam, de félrevont és addig nem engedett el míg nem látta rajtam, hogy amit mond el is hiszem. Allyért fogok táncolni.
  Lenyomtam a PLAY gombot. Wyclef Jean & Claudette Ortiz- től volt a Dance like this. Ez a szám volt a kedvencem a tánccal együtt, az összes versenyszám közül. Az érzés ami az első dallam hallatára kitört belőlem leírhatatlan volt. Pár nélkül igaz nehéz volt eleinte, de a vágy, hogy újra táncolhatok magával ragadott. Elkezdtem a tánc kezdő lépését. Sambával kezdődött, majd Cha- cha- cha is volt benne és így tovább. A tánc tele volt lázas vággyal és akarással.  Imádtam a zene lüktetését. A lépésekkel végig jártam a kertet semerre sem néztem. A ruhám forgott körülöttem. Elvesztettem az agyam, a testem irányított. Már nem is a koreográfia szerint táncoltam. Léptem és ráztam magam.  A szívem hevesen vert, kapkodva vettem levegőt. Kezemet a hajamba bele kapva magasra emeltem, fejemet hátrahajtottam és csak forogtam, Tudtam, hogy el fogok szédülni de nem érdekelt. Forogtam ahogy csak tudtam amikor egy kéz ragadta meg a derekam. Nem álltam meg, forogtam tovább, ő pedig velem együtt.  Annyira erős volt a keze és annyira ismerős. - Ne állj meg, csak folytasd! - suttogta a fülembe. Hallgattam rá, hiszen ez az egész Allyért volt. Nem állhattam le. Forgás közben hátradöntött lábamat előre nyújtottam, nyakamat hátravetettem, keze pedig végig simított a nyakamtól kezdve, végig a mellem között, a hasamon keresztül egészen a lábamig. Bizsergés futott végig a testemen. Felhúzott magával, próbáltam a szemébe nézni de úgy irányította a lépéseket, hogy esélyem se legyen rá. A számnak egyszer vége kell lennie, így ennek a tudatában átadtam magam neki, hogy ő vezessen. Karjaimat az ő válla alatt átvitte és úgy kapaszkodtam meg a vállában. Lendületet vett és elkezdett velem pörögni. Annyira ismerős volt és jól eső. Mindketten szaporán vettük a levegőt, ha nem tartott volna meg összeesek.  A szám a végét járta. Az utolsó ütemre mélyen hátradöntött és a dalnak vége lett. Nem emelkedtem fel lent tartott. Ő hajolt oda hozzám. - Jobb táncoltál mint eddig valaha - szólalt meg hitetlenkedéssel a hangjában. És abban a pillanatban szemben találtam magamat azzal a jól ismert zöld szempárral. A barátnőm gyilkosával, első szerelmemmel és a valaha volt legjobb táncpárommal. Jeremy Brownal táncoltam egészen két évvel ezelőttig. Gyorsan felegyenesedtem és eltávolodtam tőle. - Te hogy kerülsz ide? - tört ki belőlem. Futásra készen álltam. Képtelen voltam normálisan levegőt venni. Mintha valami elkapta volna és nem engedte a markából. - Sarah kérlek! Hallgass meg! - nyújtotta felém a kezét. Kétségbe volt esve, nem tudta mit tegyen. De ez engem nem érdekelt. - Mit akarsz? - csúszott ki a számon. - Csak beszélgetni - mondta csendesen - Nagyon jól ment neked a tánc - mosolyodott el. - Hagyd abba! Ne mondj ilyet! - kiabáltam. - De tudod mit? Nem is akarok hallani semmit. Főleg nem magyarázkodást. Nem érdekelsz Jeremy! - hátat fordítottam és indultam volna kifelé, amikor eszembe jutott Simon. - Simon, gyere! - szóltam rá. Gyorsan kiiszkolt a kertből, érezte, hogy jobb ha most megy. - Egyébként sem érek rá - fordítottam hátra a fejem. Már a kiskapunál jártam amikor megszólalt: - Csak, hogy tudd, nem minden úgy történt, ahogyan te vagy azt a többiek gondolják. Mindenki titkolózik két éve és nem mondja el az igazat. Én is tudok olyat, amilyet te nem tudsz... Ally igenis felelős volt a haláláért. Nem volt olyan ártatlan, mint azt te gondolod - ledöbbentem. Nem tudtam rá mit válaszolni csak elrohantam, hátrahagyva Jeremyt és a sebeket feltépő táncot. 
  Simon az ajtó előtt várt rám, de nem mentem be. Noráék háza felé vettük az irányt. Ziláltan, a fellépő ruhámban, mezítláb rohanva, Simonnal az oldalamon. 
  Az nem lehet, hogy Ally bármimben is hibás legyen a halálát illetően. De Jeremy ugyanakkor miért hazudna? Pont nekem. Össze voltam zavarodva, nem tudtam mit tegyek.     
    
 
 

 
 
 

2015. április 7., kedd

9. Bell

  Simon puha, nyalogató nyelvére keltem és apró, taposó mancsára a mellkasomon. - Simon! - nevetek fel - Elég! Hagyd abba! - tudhattam volna, hogy a nevetéstől még jobban felpörög de  túlságosan kótyagos voltam, ahhoz, hogy ilyenekre gondoljak.
  Szépen letoltam magamról és kikecmeregtem puha és meleg ágyamból. Imádtam az ágyamat, főleg mikor Simon is velem volt. Együtt fetrengtünk a pipacsos ágyneműmben. Kómásan próbáltam lábamat beledugni a mamuszomba mielőtt érintkeznék a hideg padlóval de minduntalan próbálkoztam nem sikerült. Még csak nem is érzékeltem a lábujjaimmal. Hol lehet? - Simon hova vitted el már megint? - fordultam felé még mindig álmosan. Ő csak rám nézett és szánakozó tekintettel lehajtotta fehér-fekete foltos fejecskéjét. - A hasadra nem akarsz esetleg fordulni nagy sajnálatodban? Vagy esetleg segíthetsz is megkeresni - gyömöszöltem meg puha testét. - Na jó Simon, a konyhába! Éhes vagyok - leugrottam az ágyamról és lábujjhegyen ugrabugrálva levágtattam a lépcsőn. Most kivételesen nem néztem meg végig a lépcső mentén, falra függesztett rengeteg családi képet. Csak megint arra a megállapításra jutnék, hogy Sarah sokkal szebb, jobb nálam.
  Komolyan mondom. Imádom, szeretem Sarát, hisz a nővérem. Csinosabb, okosabb, sokkal magabiztosabb mint amilyen én vagyok. Az emberek mindig is vele tudtak inkább elbeszélgetni, nem velem.
  Na szóval mindig vannak, voltak és lesznek  nehéz időszakok. De ami történt velünk, az eddig a legkeményebb volt. Mint mondtam ellökött magától két éve. Nem beszéltünk egymással, ahogyan a szüleinkkel sem érintkezett. Majdnem elváltak azalatt a két év alatt. Sok volt a vita, anya türelmetlen volt, nem bírta elviselni, hogy Sarah kirekesztette őt az életéből. Apa pedig azt akarta, hogy Sarah magában dolgozza fel a gyászt és majd ő nyisson felénk, akkor amikor elérkezettnek látja az időt. Féltem, hogy valamelyikük feladja és annyiban hagyja az egészet. Igazából a mai napig félek ettől, de mióta Sarah elkezdett nyitni felénk nyugodtabb vagyok. Azonban anyán azt érzem, hogy annyira részese akar lenni Sarah életének, hogy engem már elhanyagol. Nem, Bell, ilyet ne is gondolj! Reflexszerűen emeltem a kezemet az arcomhoz, hogy letöröljem a legördülő könnycseppeket az arcomon. Már nem is csodálkoztam rajta, olyan megszokott volt. Az elmúlt két év nem csak azoknak volt szörnyű időszak, akik az autóban ültek. A szülőknek és a testvéreknek ugyanúgy borzasztó volt. Mint egy rémálom, amiből nem tudsz felébredni akárhogyan is próbálkozol. Tele szomorúsággal és veszteséggel. - De a mai nap csak a Lucasé és az enyém! - jelentettem ki hangosan, hogy még határozottabbnak tűnjek.
  Beléptem a konyhába és a mikró órájára tévedt a tekintetem. Jesszusom! 6:45. L. 15 perc múlva itt lesz. Gyorsan tejet öntöttem egy tálba müzlivel vegyítve. Belapátoltam és rohantam is fel a fürdőbe. Sarah még aludt így nyugodtabban eltudtam készülni. Utáltam mikor végignézi, amint sminkelem magam. Mindig beleszól, mintha nem tudnám, hogy a sminkelésben is jobb.
  Előkaptam a szempilla spirált és a szájfényem, hogy nagyjából tűrhetően nézzek ki. Nyáron sosem vittem túlzásba a sminket. Főleg nem a lovakhoz. - Ezzel is készen volnánk - húztam át még egyszer a hajgumit a hajamon. Kivágtam a fürdőszoba ajtót, berobogtam a szobámba a telefonomért, majd a bejárati ajtó előtt 5 perces búcsút vettem Simontól. Mindig nehéz elszakadnom tőle. - Nemsokára jövök vissza - nyomtam egy puszit nedves orrára. Ledobtam magamról minden fajta rossz kedvet és csak a mai napra gondoltam.
  Nem akartam, hogy Lucas lássa rajtam mennyire kapkodnom kellett így hát magabiztos fejet vágtam és amennyire tőlem lehetséges volt lazán kiléptem a vakító napsütésbe és hirtelen puff a földön találtam magam. Lucas akkorát nevetett, hogy nem hittem a fülemnek. - Először olyan laza voltál, hogy majd szétestél aztán a nap miatt ez mind szertefoszlott. Megbotlottál a saját lábadban Bird - nevetett tovább jóízűen.
- Ide figyelj Rider! Ahelyett, hogy kiröhögsz engem a szemem láttára inkább segíts felállni! - nyújtottam felé a kezem kapálózva. - Jól van na, tudod, hogy segítek - már nyújtotta is a kezét, mire én végre feltápászkodtam. - Jól vagy, nem ütötted meg magad ugye? - aggódott értem úgy tűnik. Szeme bűntudattal volt tele, amikor az előbb még majd megfulladt a röhögéstől. Hisz csak elestem. Ráncoltam össze a szemöldököm. - Persze jól vagyok - szólaltam végül meg - erre azonban - vettem le a fejéről baseball sapkáját - szükségem lesz - tettem át az én fejemre. - Csak hogy elkerüljük a többi esetleges balesetet - néztem rá szemöldök húzogatva. Beletörődve, hogy a sapkáját már nem kapja vissza megfordult és elindult a szőlőtőkék irányába, amerre a lovarda is van.
  Az idő gyönyörű volt, a madarak abba sem hagyták a csiripelést. Repkedtek össze-vissza egyik fáról a másikra. Mire feleszméltem Lucas már 6 méterre járt. - Héj, Lucas várj meg! - utána rohantam és ráugrottam a hátára, hogy a kis kapuig, ami elválasztja a házakat a tőkéktől cipeljen csak. Nem volt hosszú táv, hisz a mi házunk szinte már közvetlenül a föld mellett volt, így hát nyugodt voltam afelől, hogy megengedi, hogy a hátán utazzak, egészen addig amíg meg nem szólalt. - Bird értem én, hogy könnyű vagy de kérlek, mássz már le a hátamról! - a hangja kissé undok volt, jobbnak láttam ha most hallgatok rá. - Lucas, mi van? Mi a baj? - ragadtam meg a vállát és magam felé fordítottam - Ezt a napot semmi sem ronthatja el, megbeszéltük! Nagyon szépen kérlek! Először nem nézett a szemembe, mintha valamin gondolkodott volna vagy mérlegelt volna valamit. - Tudod, hogy bármit elmondhatsz - fogtam meg két kezemmel az arcát és felemeltem. - Na, így már jobb - néztem bele mélyen mogyoró barna szemébe. - Így merj más merre nézni - húztam össze a szemem résnyire, mint aki nagyon koncentrál. Ezt már nem bírta és végre elmosolyodott. - Jól van, ezt a Lucast szeretem - mosolyodtam el én is. - Nézd, tudom, hogy sok a gond és most minden összejött, de legalább erre az egy napra szakadjunk el a többiektől és a gondoktól - néztem rá bátorítóan. - Imádom ahogyan buzdítasz Bird! - kacagott fel. Hirtelen megragadott a derekamnál fogva és felemelt olyan magasra amennyire csak tudott. - Lucas! - sikítottam fel nevetve. Mivel nem akart letenni átadtam magamat az érzésnek, hogy magasabb vagyok mint eddig valaha. Mintha szárnyaltam volna. Fejemet nevetve hátra hajtottam a karjaimat magam mellett hosszan kinyújtottam és úgy forgott velem Lucas. Felnéztem az égre. A nagy kékség láttára csak még magasabbra akartam kerülni. Fejem fölé emeltem a karjaimat és úgy bámultam a nagy kékséget. - Csodálatos - suttogtam elhűlve.
  A pillanat varázsa hamar elmúlt, hisz Lucas nem tarthatott az örökké valóságig az ölében. Kissé szédültem a forgás hatására de megérte. - Istenem Lucas! Ez... fantasztikus volt! - hüledeztem.
- Na ez az a magasság, amit te nem fogsz elérni - borzolta meg a hajam. - Héj - csaptam el a kezét. - Nem is akarom. Elég ha te felemelsz olyan magasságokba - legyintettem a kezemmel még mindig öröm mámorban úszva. - Meglátjuk - mosolyodott el kedvesen.
  Odaléptem a kis kapuhoz és lenyomtam rozsdás kis kilincsét. Nyikorogva kinyílt, mi pedig átléptünk rajta, Lucas egyenesen bele egy ló trágyába. - Bell, te idáig eljöttél Yoghurttal? Tudod, hogy nem lehet - nézte a cipője talpát morcosan. - Ne már, Lucas! - nevettem fel hangosan - Tudod milyen - vigyorogtam rá, ahogy csak tudtam. - Amit Yoghurtnak és nekem megtiltanak, azt természetesen megszegjük - még mindig mérges volt. - Naaa, ne csináld már! - löktem meg enyhén - Ha szeretnéd saját kezűleg trágyátlanítom neked - tettem a szívemre a kezem, hogy lássa komolyan gondolom. Nem voltam biztos benne, hogy létezik ilyen szó. Nehézségek árán tudtam csak visszafolytani kitörni készülő nevetésem.
- Ebben az esetben...aki utoljára a lovardához ér, az fog trágyát lapátolni!
És már el is kezdett rohanni végig a tőkék mentén fel a lovardához. - Ez nem ér! Hamarabb kezdted! Lucaaaas! - kiáltottam utána. Nem hallott meg. Kénytelen voltam én is rohanni. Nem hagyhattam annyiban, még beelőzhettem. - Vigyázz, mert jövök! - rugaszkodtam neki kacagva és elkezdtem sprintelni teljes erőmből. Úgy éreztem, mire eljutok a lovardához a halálomon leszek, de ez nem számított.
  Nem éreztem mást csak a lágy szellőt, ahogy az arcomat simogatta futás közben, a madarakat, gyors lépteim hangját és szapora lélegzetemet, amit megnehezített, hogy ezt mind mosolyogva tettem. Lucas Rider ezért még kapni fog.    
    

2015. április 5., vasárnap

8. Lucas

   Hunyorgó szemmel ránézek a telefonom kijelzőjére. Hajnali 3 óra és egy SMS-t jelzett Belltől. A gondolatra, hogy tegnap este már nem mentem vissza hozzá és Simonhoz bűntudat hasít belém. A Jeremys incidens után hazakísértem Larát. Győzködött, hogy hazatalál egyedül is de nem akartam, hogy meggondolja magát és olyan dolgot tegyen, ami visszafordíthatatlan. Azonban azzal, hogy hazakísértem olyan dolog történt meg aminek nem kellett volna.
  Lara mindig is heves természetű volt és szenvedélyes. Ally halálakor viszont ez a tűz kihunyt a szeméből és visszahúzódott. Egészen a tegnap estéig nem láttam benne annyi érzelmet a két év alatt. Jeremy visszatértével ez megváltozott, aminek örülök, hiszen Larába újra visszatért az élet. Ugyanakkor lehet, hogy túl szenvedélyes is volt.
  Az utcai lámpák fényében álltunk Lara és én a házuk előtt. Kimerült volt és zaklatott. Nem sikerült kellőképpen lenyugtatnom. Ráadásul úgy tűnt, hogy haragszik is egy kicsit rám. Megragadtam a két karjánál fogva. - Lara, nézd... - kezdtem bele -  Bell nagyon aggódik érted. Ő is utánad akart futni, de nem engedtem neki. Nagyon szépen kérlek, ne lökd el magadtól, rendben? Neki is, úgy ahogy neked szüksége van rád - fordítottam magam felé - Nem engedheted meg magadnak, hogy újra magadba fordulj. Nemsokára új embereket fogsz megismerni, tiszta lappal indíthatsz. Nem akarhatod, hogy a gyászod a gimibe is elkísérjen. Lara, figyelj rám! - emelem meg a fejét hüvelyk ujjammal az állánál fogva. Szemei friss könnyektől csillogtak. - Nézz rám Lara! - tekintete a földre szegeződött - Kérlek! - hangom esdeklővé vált. Lassan végre a tekintete is rám szegeződött. - Ally is ezt akarná. Tudod jól - végigsimítva az arcán letöröltem a legördülő könnycseppekket. Szipogva megtörölte az orrát majd rekedtes suttogással végre megszólalt. - Miért vagy hozzám ilyen...rendes? Azok után, ahogy viselkedtem.
Meglepődtem a válaszán, halkan elnevettem magam. - Lara ne beszélj már hülyeségeket. Tudod milyen fontos vagy nekünk. Bellnek és nekem is. El sem tudod képzelni - próbáltam egy kis vidámságot csempészni a hangomba. - Komolyan mondod Lucas? Fontos vagyok neked? - nézett rám kifürkészhetetlen tekintettel. - Ha tudnád mennyire! - kiáltottam fel nevetve. Fogalmam sincs mi történt, csak annyira emlékszem, hogy a következő pillanatban Lara szája az enyémre tapadt és a karjaimba vetette magát. Nem tudtam mit tegyek. A csókja tele volt keserűséggel az anyja iránt, gyásszal Ally miatt, tehetetlenséggel, haraggal és szenvedéllyel. Ha most ellököm magamtól lehet még nagyobb sebet ejtek rajta. Nem lehetek önző. Annak ellenére, hogy Laránál nem érzek többet, mint barátság visszacsókoltam. Karjaimmal átöleltem és átengedtem magamat a keserű csóknak. Bell képe ugrott be a fejembe. Nem jöhet rá. Óvatosan lefejetettem magamról Larát, aki izgatottan kapkodta a levegőt. - Ezt Bell nem tudhatja meg - jelentettem ki keserűen. Enyhe mosoly jelenik meg a szája sarkában. - Komolyan mondom Lara! Senkinek ne mondd el, de legfőképpen Bellnek ne. Megígéred nekem? - néztem rá kétségek között. Csönd telepedett ránk. Tartottam attól, hogy mit fog mondani. - Rendben, legyen. Megígérem Lucas! - a hangja hangosabb lett de nem nézett a szemembe. Megkönnyebbült sóhajtás hagyta el ajkaimat. - Köszönöm Lara! - hátat fordítottam neki, nem akartam erről az egészről többet beszélni. Reméltem, hogy Lara nem értette félre a...csókot.
  Távolodtam a háztól, amikor újra meghallottam Lara hangját. - Lucas! Várj! Kérlek! - nem álltam meg csak gyorsabb tempóra váltottam séta közben. Nem hallottam futó léptei hangját, szerencsére nem jött utánam. A séta futássá alakult át. Lábaim akaratlanul haza felé vették az irányt. Tudtam, hogy Bell rám várt, de nem lettem volna képes a szemébe nézni. Végig futottam a környező utcákon majd be a házunk kapuján. Be vágtam magam mögött a bejárati ajtót majd anyának nem köszönve fel rohantam a szobámba. Beborultam az ágyamba és  álomtalan alvásba merültem egészen addig míg a telefonom nem jelezte Bell üzenetét. 
  " Jól vagy Lucas? Vártunk rád Simonnal még egy fél órát de fáztunk már és hazajöttünk, bocsi. Lara hogy van? Hívtam de nem reagált. Remélem nem ébresztettelek fel, puszi. :* " 
  Össze szorult a szívem. Az ő figyelmét el kell terelni és az enyémet is. Elkezdtem neki a választ írni. 
" Egyébként sem tudtam aludni. 🙌 Ne te kérj bocsánatot B.!:D Mit szólnál hozzá ha holnap lovagolnánk egyet? Meg kéne látogatni a pacikákat.:D Holnap 7-kor nálatok! Most gyerünk, nyomás vissza aludni! Van még 4 órád! Puszi " 
  Nyugodtabb szívvel vártam a választ. Ha a holnapi nap összejön, legalább egy napra elmenekülhetünk a gondjaink elől. Egyébként is le kell győznöm Bellt. Egy percbe sem telt és már rezgett is a telefon. 
  " Imádlak L. köszönöm! :D :* A holnapi napban benne vagyok. Hiányoznak már nagyon a kicsikék. :( Ne késs, várlak! Te is aludj, készülj a holnapi lealázásodra! :* "
  Még sokáig néztem a válaszát. Újra és újra elolvastam, egészen addig míg az a csók el nem homályosodott az emlékezetemben. Tudtam, hogy nem törölhetem ki a fejemből teljesen és hogy újra és újra vissza fog térni. Nem tudtam, hogy most Larának ez csak egy hirtelen cselekedet volt vagy tényleg érez irántam valamit. Csak azt tudtam, hogy a holnapi nap útjába semmi sem állhatott. Eldöntöttem, hogy jól fogom magam Bellel érezni. Csak Bell, én és a  lovak. 

2015. április 2., csütörtök

7. Patrick

  Egész életemben arra vártam, hogy Sarah Bird végre észrevegyen. Hogy észrevegyen és ne csak úgy tekintsem rám, mint gyerek kori barát. De mindaddig, amíg Jeremy Brown el nem húzott a városból semmi esélyem nem volt. Sarah mindig is őrá nézett fel, nem rám. De most, két év elteltével Sarah végre az enyém lett, Megtörtént az, amire mindennél jobban vágytam. Ami tegnap a könyvtárban történt meggyőzött arról, hogy Sarah talán tovább tud lépni a történteken. Kis korától kezdve ott voltam mellette, bármire is volt szüksége. Számolni sem tudom, hányszor törte össze a szívem. Jeremyvel minduntalan újra és újra egymásra találtak. Sarah sosem érezte vagy csak nem akarta tudomásul venni, hogy szeretem. Ő volt mindig is és most is a szerelmem.
  Aztán bekövetkezett a baleset. A kocsit szerencsére ez a nyomorult vezette, így őt tették felelőssé mindenért. Egyben áldom és átkozom is a napot, hisz Jeremy elköltözésével számomra tiszta lett a Sarahoz vezető út és végre én is tagja lehettem ennek a baráti körnek, amire annyit vártam. Ugyanakkor nem jó érzés, hogy úgy szereztem meg ezt a lányt magamnak, hogy ő megsérült. Ezt az egészet nem így terveztem.
  A  francia ágyamon feküdtem, amit rendszeresen megosztok Arthurral a tíz éves Huskymmal. Így volt ez most is. Miközben mellettem szuszogott és simogattam a nagy fejét körülnéztem. Nem volt nagy szobám. Az ágyamtól pár lépésre már ott is volt az íróasztalom rajta egy nagy kupac könyvvel, az ágyam végében pedig a ruhás szekrényem. A falak sötétkékek és zöldek voltak. Ennyi az egész de rengeteg emlékem ideköt. Thomast rengetegszer korrepetáltam matekból és a többi tantárgyból, aminek végül az lett a vége, hogy elhülyültünk az egészet. Annak köszönhetően, hogy ilyen sík a gyerek lettünk legjobb barátok. A matek tanárunk Mr. Peterson kért meg, hogy foglalkozzak délutánonként Thomasszal mert ha így halad meg fog bukni. Az elején ellenállást éreztem, hiszen a húgom barátja és legfőbb ellenségem legjobb haverja is. De hát nem sokáig volt így. Könnyen megtaláltuk a közös hangot és már nem csak a tanulnivalóról beszéltünk.
  Két éve az ágyamon szemben ültünk egymással közöttünk pedig a matek könyvek és füzetek szétszórva. Éppen szünetet tartottunk, amikor Thomas megkérdezte:
- Pat, nem akarsz eljönni a tavaszi La crosse válogatásra? A csapatból két gyerek is kilépett és emberekre van szükségünk. Jó kondiban vagy és biztosan menne neked. Így, hogy én vagyok a másod csapat kapitány több esélyed is lenne bekerülni. Mit szólsz hozzá?
Felkaptam a fejem a kérdésére és átgondoltam az ötletét. Mindig is beakartam kerülni a csapatba de nem volt bátorságom jelentkezni. Jól esett a gondolat, hogy a csapatba illőnek tart. Már nyitottam volna a számat, hogy beleegyezzek, mikor eszembe jutott valami. - Ki a csapat kapitány, ha te vagy a másod? - kérdeztem komolyan. - Természetesen Jeremy. Jeremy Brown, Sarah barátja. Kilencedikes korától kezdve ő a csapat vezetője. Fantasztikus tehetség, a csapat legjobbja. Mindenki elbújhat mellette. Tavaly el sem akartam hinni, hogy én lehetek a másod... - az egekig magasztalta Jeremyt, képtelen voltam félbeszakítani - Akkor nem hinném, hogy valaha is bekerülök. Ha nem ő döntené el, hogy ki játszhat és ki nem, talán lenne rá esélyem, de így... De köszönöm, hogy felajánlottad - eresztettem meg egy fél mosolyt felé. - Haver, bocs nem tudtam. Jared sosem említette nekem, hogy nem vagytok jóban. Lehet,ő nem is gondolja így. Legalább próbáld... - Nem érted, hogy nem bírjuk egymást?! - utálom így felemelni a hangom de ha Jeremyről van szó, arra ugrok. Láttam rajta, hogy megbántottam. - Ne haragudj Thom, nem akartam így felkapni a vizet - bokszoltam bele ügyetlenül a vállába. - Semmi gond haver. De akkor azt mondd meg, hogy mi a bajotok egymással. Várj, kitalálom. Sarah Bird, Bell húga ugye? Lucas rengeteget van velük legfőképpen Bell miatt. Egyszer biztosan össze fognak jönni. Na de, eltaláltam? - kérdezte enyhén szánakozva. Elkeseredetten ránéztem - Ennyire látszik? Igen szeretem Sharat évek óta, de Jeremy folyton ott van a képben. Érzem, hogy Jer sem szeret engem, aminek az lehet az oka, hogy van mitől tartania. Úgyhogy nem fogom feladni.  Sarah egyszer az enyém lesz - néztem rá elszántam. - Haver te tényleg nagyon szereted azt a lányt. Nézd, Jeremy nekem a legjobb haverom, de neked sem akarok rosszat. Úgyhogy csak annyit mondok, hogy hallgass a szívedre.
  Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy Thomasnak bármit elmondhatok. Miután Jeremy lelépett végre, még közelebb kerültünk egymáshoz és legjobb barátok lettünk. A csapatba viszont azóta sem jelentkeztem. Végiggondolva megjött hozzá a kedvem, a sok sulis teendő mellett. Odanyúltam a telefonomért az éjjeliszekrényhez, hogy írjak Thomnak egy sms-t a la crossal kapcsolatban, mikor rezegni kezdett a telefonom és Sarah nevét írta ki. A szívem akaratlanul elkezdett hevesebben dobogni. Vajon mit szeretne? Hiányoznék neki? Nem akartam felhívni a tegnapi csók miatt, úgy gondoltam, hogy időre van szüksége, hogy átgondolja a dolgokat a kettőnkkel kapcsolatban. Azonban a neve a telefon kijelzőjén kezdett meggyőzni az ellenkezőjéről. De mi van ha történt valami? Állj le! Nem veszthetem el az eszem! Vedd fel inkább a telefont - győzködtem magamat.
  Végighúztam az ujjamat a telefon képernyőjén és a fülemhez emeltem a telefont.
- Sarah? - hallottam meg a hangját.
- Igen, én vagyok az. Beszélhetnénk?
- Persze. Minden oké?
- Éppen ez az. Van egy kis gond...illetve jó nagy - a szívem ha lehetett az eddiginél méghevesebben vert. - Mi történt? - kérdeztem a legkomolyabb hangon, amin csak lehet.
- Nem fogom kerülgetni a dolgot. Csak neked beszélek erről. Norának is akartam, de nem volt hozzá szívem... - hallgat el.
- Sarah, bármi is van mondd el nyugodtan. Segítek mindenben. Nem akartalak felhívni, mert féltem, hogy még nem állsz készen, hogy járjunk. Tudod, hogy akármeddig várok rád...
- Pat, elég! Itt most nem rólunk van szó az isntenért! - kiakadt. Miért vagyok ilyen rámenős? Ó, Istenem. Nincs is időm bocsánatot kérni, mert már folytatja is. - Jeremy visszajött. Érted?! Bell biztosan gyanít valamit, hogy én is megláttam az erkélyről, de nem mondtam el neki. Ugyanakkor nem hülye, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy összeesküvés elméleteket gyárt. És Pat igaza lesz. Ugyanis amint megpillantottam, eldöntöttem, hogy bosszút fogok állni. Allyért és Noráéert. Mindenkiért akinek ártott - elhallgatott. A csönd a vonal két végén szinte tapintható volt. A hír, amit hozott...reménykedtem, hogy sohasem kell ezt hallanom. Megtörtént. Visszatért ez a rohadék. Sarah reakciója viszont még jobban letaglózott. Ilyen elszántan még sohasem beszélt. Azt hittem a tegnapi nap hatására ha nem is szerelmes de boldog hangulatban lesz. Ehelyett a hangjából csak azt éreztem, hogy egy fajta érzelem dúl benne és az a harag. - Azonban, ahhoz, hogy bosszút állhassak szükségem van rád Pat. Egyedül nem tudom véghezvinni. Velem tartasz? - A szívem szerintem századjára tört össze abban a pillanatban. Igaz szüksége van rám, de nem úgy mint a szerelmére, Most tehát, hogy visszatért a városba Brown jobban kell küzdenem Sarahért mint valaha. Csak remélni tudom, hogy nem érez többet iránta a haragnál és bosszúvágynál. Az lett volna a legjobb, ha nem is rázta volna meg a hír. Új lappal akartam indítani Jeremy emléke nélkül, abban az esetben is ha visszatér. Nem bosszút állni. Két lehetőségem volt. Vagy belemegyek és segítek neki a bosszúban a másik pedig: - Mi van ha azt mondom, nem? - csönd. Nem válaszolt. Vett egy nagy levegőt és ezt válaszolta - Abban az esetben a barátságunk és a tegnapi nap mégsem volt igaz. Nem számíthatok rád - jelenti ki. - Te is tudod Sarah, hogy ez nem igaz. Szeretlek téged és ezzel te is tisztában vagy - elhallgatok. Nem veszíthetem el őt. Nem engedhetem ki a kezem közül azt a két évet. Az a két év csak a Saráé és az enyém volt. Éppen ezért: - Természetes, hogy veled tartok Sarah. Bárhová mész és bármit is tervezel - jelentettem ki. Nem voltam magamban biztos, éppen ezért meg sem vártam a válaszát, letettem.
  Thomas mondata jutott eszembe. "Csak hallgass a szívedre." A szívemre hallgattam de valahogy mégsem éreztem megnyugvást. Szorosan odabújtam Arturhoz és suttogva megkérdeztem: - Szerinted jól döntöttem? - válaszként csak megnyalta az arcomat. Lehet, hogy most az egyszer az eszemre kellett volna hallgatnom? A Sarah iránt érzett szeretetem teljesen átveszi felettem az irányítást.
  Ilyen kétségek és gyötrelmek között aludtam el Arthur nagy testéhez préselve magam, miközben csendesen szuszogott. Az éjszaka csendjében hallani lehetett egyenletes szív dobogását. Lélegzet vételem az övéhez igazodott. A levegő beáramlott az orrunkon majd ki. Be és ki, be és...Pár percbe se telt és már aludtam is.