13. Lara

  Megcsókoltam Lucast. Ő pedig visszacsókolt. Tudatosult fejemben a tegnap esti esemény. Csak róla tudtam beszélni és gondolni.
  Miután véget ért a csók ő csak egyszerűen hátat fordított nekem és elrohant. Akármennyire is szíven ütött ez és hogy az első reakciója az volt, hogy ne szóljak róla Bellnek nem tudtam rá haragudni. Segített megakadályozni, hogy ne tegyek egy oltári nagy hülyeséget.
  Azt követően, hogy elszaladt, csendben kinyitottam a bejárati ajtót és becsusszantam rajta. A lábaim egyből megadták magukat és összecsuklottam. Túl sok minden történt a tegnapi nap folyamán. Az anyám szinte a halálba kívánt, Jeremy Brown újra feltűnt, beakartam zúzni a kocsiját majd csókolóztam Lucasszal. Elmosolyodtam a gondolatra. Ujjaimmal végigsimítottam ajkaimon, mire a szívem hevesebben kezdett el dobogni. Mint egy érzelmi hullámvasút. Még közel sem értem a pálya végére.
   Jó elég! Állj fel Lara! Kényszerítettem magamat állásba. Már mentem volna fel a szobámba, mikor a félhomályban apát pillantottam meg, amint a nappalink egyik foteljében fejét egyik kezébe temetve merengett. Apával mindig is nagyon jó volt a kapcsolatom. Ally volt anyás én pedig apás. Ettől függetlenül nem kéne anyámnak ilyeneket mondania. Nem tudtam milyen kedvében volt Apa nem akartam zavarni, de jólesett volna beszélgetni vele. Éppen ezért jó hangosan becsörtettem a konyhába ami a nappali mellett volt, hogy igyak egy kis vizet. A csel bevált egy perccel később meghallottam szokatlanul csendes hangját: - Lara, kicsim te vagy az?
- Igen én vagyok az - ugráltam be hozzá és leültem elé fehér szőnyegünkre. - Anya nincs itt ugye? - jutott eszembe.
- Megint összevesztél anyáddal? - sóhajtott keservesen. - Miért kell nektek állandóan veszekedni? Így is elég sok bajunk van. Ami pedig két éve ezelőtt történt azt le kell zárni - jelentette ki szigorúan.
- Apa minden rendben van? Ilyenkor még nagyban dolgozni szoktál vagy a dolgaidat intézed - néztem rá kérdő tekintettel.
- Persze Larám, ne aggódj. Igazából veletek akartam most egy kis időt eltölteni. Mit szólnál hozzá ha elmennénk hárman fagyizni? - csillant fel a szeme.
- Ó, ne haragudj Apa de én most Anyával nem szeretnék izé nagyon érintkezni - tápászkodtam fel a helyemről. Nem tudtam mit mondhatnék. Olyan görcsösen próbálta fenntartani a boldog család látszatát de nézzen ránk. Két éve minden amit eddig felépítettünk szertefoszlott. Nem akartam tetézni a problémáit azzal, hogy elmondom neki amit anyám mondott.
- Lara az Isten szerelmére az anyukádról van szó! Egy család vagyunk! - fakadt ki keservesen. Nem akartam erről több szót ejteni így hát gyorsan nyomtam egy puszit kopaszodó fejére és rohantam fel a szobámba. A lépcsőfokokat nézve hadartam valami jobb kifogást: - Majd legközelebb Apa most tanulnom kell, de nem felejtem ám el.
- Nyár közepe van kislányom, mégis mit kellene ilyenkor tanulnod? Nem szoktál te ilyen szorgalmas lenni - kiabált utánam csodálkozva.
- Ó, a fenébe! - torpantam meg összeszorított ököllel. - Jól van Lara, csak így tovább, ügyes vagy - gratuláltam magamnak cinikusan. - Apa, most belegázoltál a lelki világomba. Én mindig is szorgalmas voltam, egyébként is sosem lehet elég hamar elkezdeni az iskolára való felkészülést - el sem hiszem, hogy ilyet mondtam.
- Mindketten tudjuk Larám, hogy ez csak duma, de menj csak - egyezett bele. - Viszont szavadon foglak - emelte fel mégjobban a hangját.
- Persze, persze - rohantam be a szobámba.
 
 Nem volt kedvem felkelni a mai nap folyamán. Aggasztott, hogy Apával volt valami, Anyával a veszekedésünk óta nem beszéltem egy szót sem és ott volt Lucas is. Nem mertem felhívni. Az eddigi örömöm hirtelen elszállt és a félelem vette át a helyét. Kinyúltam a telefonomért a kis éjjeliszekrényemhez, hogy megnézzem keresett-e valaki. Rengeteg nem fogadott hívásom volt és mindegyik Belltől. Ő nem keresett. Nagyot sóhajtottam, nem tudtam mit tegyek, Bellt viszont vissza kellett hívnom.
  Mind a háromszor azt jelezte hogy ki van kapcsolva. Hát ma sem fogok barátnőzni. Ezt tudomásul véve úgy döntöttem, hogy az ágyamban maradva sorozatot fogok nézni. Imádtam a Vámpírnaplókat, annak ideján Allyvel kezdtük el nézni közösen csak aztán félbeszakadt. A gondolatra gombóc keletkezett a torkomban. Éppen itt volt az ideje, hogy újra elkezdjem.
  Nehéz volt visszarázkódni a történetbe, de végül újra feljöttek a régi emlékek, mind a sorozattal mind pedig az Allys emlékek.  Az első rész után megállás nélkül kattintottam volna a következőre, hogy tovább nézzem, de a hasam egy óriási nagy krgás kíséretében közbeszólt. Kénytelen voltam valami ehető dolog után nézni. Semmi kedvem nem volt Anyával szembe találkozni, de nem kerülhettem el. A főnöke elküldte őt egész nyárra, mert szerinte túlságosan a munka megszállotja lett. Jó fej főnöke volt az biztos és egyet is értettem vele.
  A felső szinten egyedül az én szobám volt, ahogyan kinyitottam fehér szobaajtómat egyből a meredek lépcső meredt a szemem elé. Lerogobtam rajta, két oldalt a korlátba kapaszkodva. A konyha előtt még kitérőt tettem, hogy a nappali ablakából megnézzem Apa itthon van-e azonban erre nem volt szükségem. Ahogy leértem a földszintre hangokat hallottam a konyhából. Egyedül anya hangját tudtam beazonosítani. Lábujjhegyen elugráltam a konyháig és megtorpantam előtte. - Ne aggódj drágám, minden rendben lesz - hallottam meg Apa hangját. Nem mertem benézni nehogy észrevegyenek, csak a fülemre hagyatkoztam. - Mi lesz most velünk? - csapta meg fülemet anya hangja. - Ne aggódj, nem fogok most ennyitől összeesni. Még a mai nap folyamán felhívom a régi ismerőseimet, aki csak segíteni tudna. Nem lesz semmi baj - csatlakozott be Apa a beszélgetésbe. Rossz érzésem volt, de nem akartam, hogy igazam legyen. Nem akartam, hogy kimondják. - Van annyi tartalékunk, hogy egy ideig boldoguljunk - szomorúság csengett a hangjában.
- Jól tudod, hogy a főnököm egyenesen megtiltotta, hogy bemenjek dolgozni. Nem tudjuk sokáig húzni... Mi legyen Larával? Mondjuk el neki? - keményedett meg Anya hangja. - Nem, semmiképpen sem akarom, hogy most még megtudja. Mit szólna, ahhoz hogy az Apját kirúgták az állásából? Így is sok mindenen kellett keresztül mennie.
- Egy érett lányról beszélsz John! Nem dédelgetheted egész életeden át! Allyvel sokkal keményebb kézzel bánnál most! - kiabált Anyám.
- Elég legyen Lilian! Nem vonhatsz felelősségre azért, mert a lányunkat védeni akarom! Ne nézz így rám Lil! A te lányod is nem csak...
  A szavai nem értek el a tudatomig, a lépcső korlátjába kapaszkodva próbáltam magam felhúzni a szobámig. Apát kirúgták. Nincs állása. Anya nem mehet be dolgozni. Magamban kell tartanom, nem mutathatom azt, hogy tudom. Jézusom! Apa. A gondolatra, hogy milyen állapotban lehet most, összeszorult a gyomrom. Nem bírtam tovább. Az ajtóm előtt leroskadtam a lépcsőre. Meg kell próbálnom úgy viselkedni Apával, hogy ne jöjjön rá, hogy tisztában vagyok vele mi történt - határoztam el. Ott van még Anya is - rá gondolva hevesebben vettem a levegőt - ilyen helyzetben is csak Allyre tudott gondolni. Visszatértek Apára a gondolataim. Nem értettem miért rúgták ki. Imádta a munkáját és nagyon jól csinálta. Nem tudtam mit tegyek.
  Berúgtam az ajtót, ráugrottam az ágyra a telefonomért. Bell. Szükségem van rá. Ő megmondaná, hogy mit kellene tennem. Rányomtam a nevére, hogy hívja és vártam. Hívtam és hívtam míg nem foglaltat jelzett. - Gyerünk már Bell! - mondtam ki hangosan. Vagy ötször megismételtem egymás után egyre görcsösebben nyomkodva a telefont. Minduntalan kinyomott. A sírás határán voltam. Ha nem ő akar velem beszélni, akkor Lucas. Megkerestem az ő nevét is és hívtam.
  Nehogy azt higgye bárki is, hogy felvette. Összesen tízszer hívtam újra, mire az utolsó kettő csengésnél már ki is kapcsolta. - Menj a francba Lucas Rider! - kiabáltam a szobám mennyezetének. Felfelé nézve, ökölbe szorított kezekkel próbáltam visszaszorítani kitörő könnyeimet. Nem tudtam mit teszek, csak kitört rajtam a kétségbeesés és a harag. Ököllel püfölni kezdtem a párnámat és szidtam mindenkit, akit csak tudtam. Újra felnéztem a plafonra és rekedt hangon megszólaltam: - Ally, tudom, hogy most figyelsz és nevetsz rajtam! Nem bocsátom meg neked soha, de SOHA, hogy itt hagytál egyedül. Nézd meg mi lett Anyánkból! Mindig te voltál a kedvence! Mégis miért? Miért nem vagyok elég jó neki!? - ordítottam végül a plafonra mutogatva, mint egy bolond. Végül leejtettem magam mellé a kezem, kimerülten elterültem  és magam elé nézve motyogtam: - Te is Bell! Menj a fenébe! 
  Nem tudtam milyen eddig egyedül. Úgy egyedül, hogy senkit nem érdekel, hol vagy, vagy mit csinálsz. Az főleg nem, hogy hogy vagy, vagy mi van a családoddal. Gondolataimba merülve viszont rájöttem, hogy mostmár tudom milyen. Mert az igazság az volt, hogy a nővérem meghalt, a legjobb barátnőmet nem érdekeltem, a fiú, akit megcsókoltam nem is érzett irántam semmit, az Anyám azt kívánta bár én haltam volna meg, Apát pedig kirúgták a munkahelyéről. Az igazság az volt, hogy soha életemben nem voltam még ennyire egyedül.