Az ágyamon feküdtem, fülhallgatóval a fülemben és a Thomasszal közös képünket néztem. A plafonra volt felragasztva. Minden egyes reggel, mikor kinyitottam a szemem, az első dolog, amit láttam a képünk volt. Inkább hatalmas poszternek volt mondható.
Mikor baleset után két héttel hazaengedtek a kórházból a posztert szétszakítva találtam a vadvirágokkal tapétázott szobám egyik sarkában. Nem tudtam mi történhetett vele, aztán megkérdeztem Thomast.
Az ágyamon feküdtünk, a fejem a mellkasán nyugodott. Csak csendben feküdtünk, és egymás légzését hallgattuk. Próbáltuk bepótolni az elvesztegetett időt. Aztán Thomas megkérdezte, amire én magam sem tudtam a választ.
- Hol van a poszter a falról?
- Tőled akartam megkérdezni. Hazajöttem és az első, amit megláttam, hogy széttépve a sarokba volt hajítva. Csak nem összevesztünk valami írtó "fontos" dolgon? - könyököltem fel a mellkasára, mutatóujjammal kis köröket rajzolva rá. A kérdés hatására teste megmerevedett. - Thomas, minden rendben?
- Hát persze miért ne lenne? - simogatott végig a felkaromon. - Nem emlékszel miért néz ki úgy a poszter, mintha a kutya szájából húzták volna ki? - kérdezett rá újra hitetlenkedve
- Ömm...nem. Tudod volt egy baleset, ha nem emlékszel rá, aminek köszönhetően ALIG emlékszem bármire is! Szerinted kellene? - aggódtam és egy kicsit fel is húztam magam. Teste, mondatom hallatán kicsit ellazult, bár még mindig merev volt.
- Sajnálom, nem így akartam kérdezni, de mivel én sem emlékszem, nem hinném, hogy fontos lenne. Majd elmegyek és megcsináltatnom - engem abban a pillanatban a képünk kérdése foglalkoztatott a legkevésbé. Idegesített, hogy nem tudom miért tettem.
- Nora, tudom, zavar, hogy nem emlékszel dolgokra, de ne siettesd. Ha erőlteted, lehet csak rosszabb lesz. Túl sok szörnyűség történt az utóbbi időkben. Most rendeződni látszanak a dolgok, próbáljunk a jelenre koncentrálni.
- Túl sok szörnyűség? - ráncoltam össze a szemöldököm - Egy borzalmas dolog történt, ami Ally... halála volt - nyomtam meg az egy szót.
- Persze, tudom, én is erre gondoltam - felült és oldalra fordult az ágyon. A padlót nézte, aztán végül megszólalt - De mégsincs igazad. Ally elment, te pedig kórházba kerültél. El is veszíthettelek volna - nézett rám tengerkék színű szemeivel - Ez több volt, mint egy szörnyűség - Egy könnycseppet láttam megcsillani szeme sarkában. Nem gondoltam arra, hogy Thomasnak ez milyen nehéz időszak lehetett. Azt hitte, hogy meghalok. Csak magammal foglalkoztam és az amnéziámmal. Nem jutottak eszembe a megfelelő szavak, így lekászálódtam az ágyam másik oldaláról és odasiettem hozzá. Megálltam előtte és gyengéd csókot nyomtam ajkára. Lovaglóülésben az ölébe helyezkedtem és szorosan átölteltem. - Itt vagyok és jól vagyok! Nézz rám Thomas! - hátrébb hajoltam, hogy jól lásson - Igazad van, nem fogom erőltetni az visszaemlékezést. Bármi is történt, én még mindig szeretlek! Lehet ennek így kellett lennie - mosolyogtam rá. Egy kis szünet elteltével végre ő is megszólalt.
- Én is Szeretlek Nora! - nézett mélyen a szemembe.
Akkor délután azonban nem mondtam igazat neki. Minden pillanatban arra vártam, hogy egy érintéstől, egy tárgytól vagy bármi mástól hirtelen visszatérnek eltűnt emlékeim. Lehet, hogy a baleset pillanata kitörlődött az emlékezetemből, de azzal együtt elvesztettem az előtte történő egy hónapban a boldog emlékeket is. Éreztem, hogy Thomas nem mondott nekem igazat a kórházban, mikor megkérdeztem, történt-e valami fontos. Akkor, abban a pillanatban elhittem, de ahogy teltek a napok éreztem, hogy valami nincs rendben. Bármilyen kérdést, amit feltettem azzal az egy hónappal kapcsolatban kitérő válaszokat adott. Ideges lett tőle és csak azt hajtogatta ne erőltessem az emlékezést. Sarát is próbáltam faggatni, ahogyan Lucast is és a többi barátomat is de semmi olyat nem mondtak, ami hasznomra vált volna. Így hát látszatra lenyugodtam, úgy tettem mintha továbbléptem volna, de nem így volt.
Megfogadtam magamnak, hogyha Jeremy visszatér egy nap a városba, és biztos voltam benne, hogy így lesz, beszélek vele. Neki tudnia kellett, hogy mi történt. A többiekre nem számíthattam. Reméltem, hogy a visszatértével az emlékeim is előjönnek. Csak ő képes rá. És addig nem nyugszom, amíg meg nem tudok mindent.
Egy vészterhes éjszaka és kilenc fiatal. Egy baleset és egy halott. Mind tudják ki volt a bűnös, de reménykednek, hogy nem kell viszont látniuk. A tettes visszatér és akaratlanul újra átélik fejükben a balesetet. Hogyan alakul az életük? Ki tervezget bosszút? Kire vár egy új élet új hellyel? Kibontakozhat gyerekkori, szoros barátságból szerelem? Ki tud többet a balesetről, mint amennyit elmondott? Titkok és hazugságok. De meddig bírják így? Hamarosan kiderül...
2014. augusztus 14., csütörtök
2014. augusztus 13., szerda
5. Thomas
- Thomas! - robbant be a szobámba Lucas. Az ajtó majdnem kiszakadt a helyéből.
- Jézus, öcsi mi van? - keltem fel az ágyamból meglepetten. Rápillantottam az asztalomon lévő órára és meglepődve láttam, hogy tíz óra van. Mit csinált ez kint ilyenkor? Estére mindig begubózik, főleg ha megjött a repülős újságja. Hozzá se lehet szólni ilyenkor. - Mit csináltál, hogy így bepörögtél? Csak nem Bellel? Tudtam én, hogy van köztetek valami - emelgettem a szemöldököm.
- Most nem Bellről van szó - fogta meg a fejét - hanem Jeremyről. Képzeld, visszajött! - lehuppant mellém az ágyra.
- Jeremy Brown? Komolyan? Öcsi, ez nem olyan téma, hogy viccelhetsz vele, úgyhogy ne szivass.
- Nem szivatlak, mondom, hogy visszajött. Bell és Lara is látta - mikor eljutott a tudatomig Lucas utolsó mondata, ledöbbentem. Jeremy Brownt két éve nem látta senki, a baleset óta. Pontosan a baleset másnapja óta, július 28-tól. Javítóintézetbe került. Tizenhat éves volt, mikor ez az egész történt. Kiskorúnak számított még, úgyhogy csak javítóba került. Hazaengedték volna? Nem tudtam, hogyan kellene reagálnom. Jeremy a legjobb barátom volt. Bárki vezethette volna azt a kocsit, lehet úgy is megtörtént volna a káosz. Ugyanakkor Nora a barátnőm, aki kórházba került miatta.
- Nem tudom most örülnöm kellene-e neki, vagy sem? - néztem Lucasra kérdő tekintettel.
- Tudom, most biztosan arra gondolsz, hogy Jeremy a legjobb haverod volt, de ő jutatta Norát kórházba, és ő miatta nem emlékszik semmire - hadarta el, mint aki már kívülről fújja az egész történetet. De az egészet nem tudja. Ő nem volt ott éjszaka. Biztosan szeretné, ha elmondanám neki, hogy pontosan mi történt, de nem most fogom. Majd hamarosan.
- Igen, pontosan erre. Megbocsátanék Jeremynek, ha nem lenne Norával ez az amnéziás dolog.
- Thomas, azt ne felejtsd azért el, hogy hasznod származott abból, hogy Nora elvesztette az eszméletét. Tulajdonképpen, azt, hogy vele lehetsz, Jeremynek is köszönheted...hisz, ha a baleset nem lett volna, most nem lennétek együtt.
- Miért érzem úgy, hogy Jeremy pártját fogod? - néztem rá értetlen tekintettel.
- Mert...talán így is van. Ma este Larát megakadályoztam egy nagy őrültségben és a szemem láttára omlott össze. Az anyja azt mondta neki, hogy bárcsak ő ült volna akkor este a kocsiban nem Ally. Hogy lehet ilyen kegyetlen az a nő vele? - felállt az ágyról és idegesen járkálni kezdett kis szobámban - Bell is kiakadt rögtön, ahogy elkezdtünk sétálni. Én...aggódok érte. Csak remélni tudom, hogy Sarah nem fog megint összeomlani, mert akkor Bell boldogságának megint annyi lenne. Nem akarom, hogy újra minden a tetejére forduljon, mint annak idején és...
- Lucas, - vágtam bele a szavába. Ha egyszer belekezdett nehéz volt leállítani - figyelj! Ameddig tudod tartsd távol Bellt Jeremytől és tereld el a figyelmét. Próbáljatok meg kimaradni ebből az egészből. Szervezz vele sok programot, ami gondolom nem lesz gond, én pedig Norával leszek, és reménykedek benne, hogy nem jön vissza az emlékezete. Akármennyire is nem haragszom Jerre, ha Nora a közelébe kerül félek, hogy újra emlékezni kezd. Azt nem engedhetem - meredtem magam elé.
- De Thomas, előbb utóbb ki fog derülni. Nem tudod megakadályozni, hogy ne találkozzon Jeremyvel. Bízz Norában! Lehet, hogy nem is fog rád haragudni - hagyta végre abba a járkálást.
- Ó, öcsi te abban ne reménykedj! Nem láttad, akkor éjjel mikor kidobott. Nem akarom újra átélni azt az érzést.
- Most még azt se tudja Nora, hogy visszajött Jeremy, van még időd kitalálni mit tegyél - indult el az ajtó felé.
- Öcsi, el sem tudom képzelni mi lenne velem nélküled! - néztem rá hálás tekintettel.
- Elég a nyáladzásból! Máskor rugdosva löksz ki a szobádból - vigyorgott rám.
- Na húzás kifelé! - nevettem el magam.
Bezáródótt az ajtó és akaratlanul felidéztem magamban azt a napot, mikor Nora felébredt a kómából és látogatókat is beengedtek hozzá.
- Ti vagytok Nora barátai? - lépett hozzánk a főorvos komolyan. Fél hold alakú kis szemüvegén keresztül vizslatott bennünket.
- Igen, mi vagyunk azok. Thomas Rider vagyok, Nora barátja - ráztam kezet az orvossal.
- Hm...csak a volt a barátja - köhögött bele Sarah a kezébe. Szúrós szemmel próbáltam elhallgattatni, de cserencsére az orvos nem vett tudomást az előbbi mondatról.
- Egy valaki bemehet hozzá, de nem zaklathatjátok fel semmivel. Nagyon fáradt és sok pihenésre van szüksége, öt percet kaptok - határozottan ránk nézett és elment.
- Thomas, nem hinném, hogy a legjobb ötlet bemenned Norához - fogta meg a karomat Sarah. Szemei duzzadtak voltak, aranyvörös haja csapzottan hullott a vállára.
- Sarah, muszáj látnom! Kérlek! Engedd, hogy én menjek be - könyörgőn néztem rá, próbáltam meghatni.
- Menj, de innentől kezdve a te dolgod, hogy hogyan irányítod ezt az egészet, de vigyázz Norára!
- Köszönöm! - és már rohantam is végig a sivár, fehér folyosókon, el a tolókocsis nénik, bácsik mellett, hogy láthassam. A szobája elé érve megtorpantam. Rettentően izgultam és féltem, hogy milyen lesz a találkozás. A gyomrom háborgott, a szívem dörömbölt és még izzadni is elkezdtem. Nedves tenyeremet megtöröltem a nadrágomban, a hajamon igazítottam még egy utolsót. Vettem egy mély levegőt és benyitottam a szobába. Körülnéztem és Norát kerestem a tekintetemmel. Egyszerű szoba volt, fehér falakkal és egy korházi ággyal, de nem volt ott. A szobához tartozott még egy kis fürdőszoba helyiség, gondolom egy kis vécével. Közelebb léptem az ágyhoz, hogy meggyőződjek róla, biztosan nincsen ott, amikor meghallottam a hátam mögül a hangját.
- Thomas? - félénken szólított, mint aki nem akarja elhinni, hogy én vagyok az.
- Nora! - odafutottam hozzá és szorosan a karjaimba zártam. Nem tudtam mi lesz a reakciója, hogy mire emlékszik és mire nem.
Pár másodperccel később, már szorosan a mellkasomba fúrta a fejét, és zokogott.
- Azt hittem te is...meghaltál a balesetben mint Ally. A szüleim nem mondtak rólad semmit, mikor felőled kérdeztem.
Hát persze, hogy egy szót sem ejtettek rólam, összetörtem egy hónappal ezelőtt Nora szívét.
- Mondd csak, nem emlékszel semmire?
- Az túlzás, hogy semmire - gondolkodott el szipogva - a balesetre egyeltalán nem, és az előtte lévő eseményekre sem. Azt mondta az orvos, hogy idővel talán visszajönnek az emlékek, de ne nagyon reménykedjek bennük. Történt valami fontos a baleset előtt? - nézett rám nagy szemeivel.
Hatalmas kő gördült le akkor a szívemről. Tudtam, ha most nem viláágosítom fel a kettőnkkel kapcsolatos szakításról, olyan vonatra szállok fel, ami soha nem fog megállni. Nem szállhatok ki belőle. A hazugság tönkretehet egy kapcsolatot tudom, de ez a hazugság most arra szolgált, hogy megmentsem Norát és magamat. Kettőnkért válaszoltam ezt: - Nem, dehogy! Semmi sem történt, ami érdekes lenne - és ezzel a mondattal felszálltam a vonatra. Azóta is rettegek attól, hogy Nora emlékezni kezd, de a megnyugvást az arcán, amit akkor láttam, bizonyítékot adott arra, hogy megérte hazudni.
Ezután két éve hátat fordítottunk a múltnak és csak a jelenre koncentráltunk. De Jeremy visszatértével kísért minket a múlt és előbb vagy utóbb szembe kell néznünk vele. Norának az emlékeivel, nekem pedig a hazugságaimmal. Csak egy dologban voltam biztos. Ha előbb vagy utóbb ki kell derülnie, akkor az utóbbit akarom választani. Nem veszíthetem el Norát.
- Jézus, öcsi mi van? - keltem fel az ágyamból meglepetten. Rápillantottam az asztalomon lévő órára és meglepődve láttam, hogy tíz óra van. Mit csinált ez kint ilyenkor? Estére mindig begubózik, főleg ha megjött a repülős újságja. Hozzá se lehet szólni ilyenkor. - Mit csináltál, hogy így bepörögtél? Csak nem Bellel? Tudtam én, hogy van köztetek valami - emelgettem a szemöldököm.
- Most nem Bellről van szó - fogta meg a fejét - hanem Jeremyről. Képzeld, visszajött! - lehuppant mellém az ágyra.
- Jeremy Brown? Komolyan? Öcsi, ez nem olyan téma, hogy viccelhetsz vele, úgyhogy ne szivass.
- Nem szivatlak, mondom, hogy visszajött. Bell és Lara is látta - mikor eljutott a tudatomig Lucas utolsó mondata, ledöbbentem. Jeremy Brownt két éve nem látta senki, a baleset óta. Pontosan a baleset másnapja óta, július 28-tól. Javítóintézetbe került. Tizenhat éves volt, mikor ez az egész történt. Kiskorúnak számított még, úgyhogy csak javítóba került. Hazaengedték volna? Nem tudtam, hogyan kellene reagálnom. Jeremy a legjobb barátom volt. Bárki vezethette volna azt a kocsit, lehet úgy is megtörtént volna a káosz. Ugyanakkor Nora a barátnőm, aki kórházba került miatta.
- Nem tudom most örülnöm kellene-e neki, vagy sem? - néztem Lucasra kérdő tekintettel.
- Tudom, most biztosan arra gondolsz, hogy Jeremy a legjobb haverod volt, de ő jutatta Norát kórházba, és ő miatta nem emlékszik semmire - hadarta el, mint aki már kívülről fújja az egész történetet. De az egészet nem tudja. Ő nem volt ott éjszaka. Biztosan szeretné, ha elmondanám neki, hogy pontosan mi történt, de nem most fogom. Majd hamarosan.
- Igen, pontosan erre. Megbocsátanék Jeremynek, ha nem lenne Norával ez az amnéziás dolog.
- Thomas, azt ne felejtsd azért el, hogy hasznod származott abból, hogy Nora elvesztette az eszméletét. Tulajdonképpen, azt, hogy vele lehetsz, Jeremynek is köszönheted...hisz, ha a baleset nem lett volna, most nem lennétek együtt.
- Miért érzem úgy, hogy Jeremy pártját fogod? - néztem rá értetlen tekintettel.
- Mert...talán így is van. Ma este Larát megakadályoztam egy nagy őrültségben és a szemem láttára omlott össze. Az anyja azt mondta neki, hogy bárcsak ő ült volna akkor este a kocsiban nem Ally. Hogy lehet ilyen kegyetlen az a nő vele? - felállt az ágyról és idegesen járkálni kezdett kis szobámban - Bell is kiakadt rögtön, ahogy elkezdtünk sétálni. Én...aggódok érte. Csak remélni tudom, hogy Sarah nem fog megint összeomlani, mert akkor Bell boldogságának megint annyi lenne. Nem akarom, hogy újra minden a tetejére forduljon, mint annak idején és...
- Lucas, - vágtam bele a szavába. Ha egyszer belekezdett nehéz volt leállítani - figyelj! Ameddig tudod tartsd távol Bellt Jeremytől és tereld el a figyelmét. Próbáljatok meg kimaradni ebből az egészből. Szervezz vele sok programot, ami gondolom nem lesz gond, én pedig Norával leszek, és reménykedek benne, hogy nem jön vissza az emlékezete. Akármennyire is nem haragszom Jerre, ha Nora a közelébe kerül félek, hogy újra emlékezni kezd. Azt nem engedhetem - meredtem magam elé.
- De Thomas, előbb utóbb ki fog derülni. Nem tudod megakadályozni, hogy ne találkozzon Jeremyvel. Bízz Norában! Lehet, hogy nem is fog rád haragudni - hagyta végre abba a járkálást.
- Ó, öcsi te abban ne reménykedj! Nem láttad, akkor éjjel mikor kidobott. Nem akarom újra átélni azt az érzést.
- Most még azt se tudja Nora, hogy visszajött Jeremy, van még időd kitalálni mit tegyél - indult el az ajtó felé.
- Öcsi, el sem tudom képzelni mi lenne velem nélküled! - néztem rá hálás tekintettel.
- Elég a nyáladzásból! Máskor rugdosva löksz ki a szobádból - vigyorgott rám.
- Na húzás kifelé! - nevettem el magam.
Bezáródótt az ajtó és akaratlanul felidéztem magamban azt a napot, mikor Nora felébredt a kómából és látogatókat is beengedtek hozzá.
- Ti vagytok Nora barátai? - lépett hozzánk a főorvos komolyan. Fél hold alakú kis szemüvegén keresztül vizslatott bennünket.
- Igen, mi vagyunk azok. Thomas Rider vagyok, Nora barátja - ráztam kezet az orvossal.
- Hm...csak a volt a barátja - köhögött bele Sarah a kezébe. Szúrós szemmel próbáltam elhallgattatni, de cserencsére az orvos nem vett tudomást az előbbi mondatról.
- Egy valaki bemehet hozzá, de nem zaklathatjátok fel semmivel. Nagyon fáradt és sok pihenésre van szüksége, öt percet kaptok - határozottan ránk nézett és elment.
- Thomas, nem hinném, hogy a legjobb ötlet bemenned Norához - fogta meg a karomat Sarah. Szemei duzzadtak voltak, aranyvörös haja csapzottan hullott a vállára.
- Sarah, muszáj látnom! Kérlek! Engedd, hogy én menjek be - könyörgőn néztem rá, próbáltam meghatni.
- Menj, de innentől kezdve a te dolgod, hogy hogyan irányítod ezt az egészet, de vigyázz Norára!
- Köszönöm! - és már rohantam is végig a sivár, fehér folyosókon, el a tolókocsis nénik, bácsik mellett, hogy láthassam. A szobája elé érve megtorpantam. Rettentően izgultam és féltem, hogy milyen lesz a találkozás. A gyomrom háborgott, a szívem dörömbölt és még izzadni is elkezdtem. Nedves tenyeremet megtöröltem a nadrágomban, a hajamon igazítottam még egy utolsót. Vettem egy mély levegőt és benyitottam a szobába. Körülnéztem és Norát kerestem a tekintetemmel. Egyszerű szoba volt, fehér falakkal és egy korházi ággyal, de nem volt ott. A szobához tartozott még egy kis fürdőszoba helyiség, gondolom egy kis vécével. Közelebb léptem az ágyhoz, hogy meggyőződjek róla, biztosan nincsen ott, amikor meghallottam a hátam mögül a hangját.
- Thomas? - félénken szólított, mint aki nem akarja elhinni, hogy én vagyok az.
- Nora! - odafutottam hozzá és szorosan a karjaimba zártam. Nem tudtam mi lesz a reakciója, hogy mire emlékszik és mire nem.
Pár másodperccel később, már szorosan a mellkasomba fúrta a fejét, és zokogott.
- Azt hittem te is...meghaltál a balesetben mint Ally. A szüleim nem mondtak rólad semmit, mikor felőled kérdeztem.
Hát persze, hogy egy szót sem ejtettek rólam, összetörtem egy hónappal ezelőtt Nora szívét.
- Mondd csak, nem emlékszel semmire?
- Az túlzás, hogy semmire - gondolkodott el szipogva - a balesetre egyeltalán nem, és az előtte lévő eseményekre sem. Azt mondta az orvos, hogy idővel talán visszajönnek az emlékek, de ne nagyon reménykedjek bennük. Történt valami fontos a baleset előtt? - nézett rám nagy szemeivel.
Hatalmas kő gördült le akkor a szívemről. Tudtam, ha most nem viláágosítom fel a kettőnkkel kapcsolatos szakításról, olyan vonatra szállok fel, ami soha nem fog megállni. Nem szállhatok ki belőle. A hazugság tönkretehet egy kapcsolatot tudom, de ez a hazugság most arra szolgált, hogy megmentsem Norát és magamat. Kettőnkért válaszoltam ezt: - Nem, dehogy! Semmi sem történt, ami érdekes lenne - és ezzel a mondattal felszálltam a vonatra. Azóta is rettegek attól, hogy Nora emlékezni kezd, de a megnyugvást az arcán, amit akkor láttam, bizonyítékot adott arra, hogy megérte hazudni.
Ezután két éve hátat fordítottunk a múltnak és csak a jelenre koncentráltunk. De Jeremy visszatértével kísért minket a múlt és előbb vagy utóbb szembe kell néznünk vele. Norának az emlékeivel, nekem pedig a hazugságaimmal. Csak egy dologban voltam biztos. Ha előbb vagy utóbb ki kell derülnie, akkor az utóbbit akarom választani. Nem veszíthetem el Norát.
2014. augusztus 6., szerda
4. Lucas
-Lucas! Csengetnek, kinyitod? Biztosan Bell az - hallottam meg az emeletről Thomas hangját. A nappaliban olvastam a repcsis újságomat, amit tegnap hozott a postás. Bell tudta, hogy erre várok már egy hónapja, úgyhogy biztos fontos lehet, hogy most akar találkozni. A kutyasétáltatós dumát nem vettem be. Lehet csak engem akart látni? Elvigyorodtam ezen az ötleten, amit egyúttal el is vetettem. Az újságomat beletörődve, hogy ma már úgysem fogom elolvasni leraktam a kanapéra és átvágtam a konyhán át az előszobába. A konyhába lépve megcsapott a rántott hús illata, amit vacsorára készített anya. Eszembe jutott, hogy talán figyelmeztetni kellene anyát, hogy elmentem Bellel sétálni, mielőtt kétségbeesetten elkezdene keresni. Volt már rá példa.
Pár hónapja levonultam az alagsorba, hogy gitározzak egy órát. Öt éve játszom a hangszeren. Na szóval lennt voltam az alagsorban és csak azt hallottam meg egy fél óra múlva, hogy anya kétségbeesetten kibabálja a nevem és rohangál a lakásban, mint egy mérgezett egér. Olyan hangosan dübögtek felettem a léptei, hogy nem lehetett nem meghallani. Felmentem a földszintre, hogy megnézzem mi törént. - Lucas! Lucaaas! Hol vagy? - kiabálta szüntelenül újra és újra - Lucaaa...
- Anya itt vagyok - érintettem meg a vállát - Mi az?
- Ó, az ég szerelmére. Azt hittem már elrabolt valaki. Hol a fenében voltál? Fél órája kereslek. Már a rendőrséget is hívni akartam - ölelt át szorosan. Alig kaptam levegőt. - Anya, nincsen semmi baj. Nyugodj meg szépen. Csak lementem az alagsorba - pusziltam meg kipirult arcát. - Ó, hát rendben, de legközelebb ígérd meg, hogy szólsz, ha elmész.
-Mindenképpen - ígértem meg. Nem tudtam, hogy akkor mitől ijedt meg ennyire. Csak arra tudtam gondolni, hogy a baleset utóhatása lehetett. Mindenkiben mély nyomot hagyott az az éjszaka. Csak most két év elteltével látom azt a többieken, hogy megnyugodtak. A mi családunkat nem érte szörnyű veszteség, mint Laráéket. Thomas is ott volt, akkor éjjel, de ő megúszta néhány karcolással és pár sebbel.
Mielőtt szóltam volna anyának még kinyitottam az ajtót Bellnek, aki már türelmetlenül szólásra nyitotta volna a száját, de nem engedtem. Imádtuk a másikat húzni, egymás agyára menni.
- Egy perc, majd mindjárt mondhatod - szóltam közbe vigyorova, mielőtt rájött volna a szokásos szófosása. A fej, amit vágott felejthetetlen. Csak rá kellett nézni, és le lehetett olvasni az arcáról mit gondolt: "Ez most komoly?". Homlokráncolva összehúzta a szemöldökét, a száját enyhén félre húzta még enyhén csücsürített is.
Hátat fordítottam neki és bevágtattam a konyhába. - Anya, elmentem Bellel egy kicsit, majd jövök.
- Jól van, menj csak. Add át Bellnek, hogy puszilom. Te megy vigyázz magadra!- nézett komolyan a szemembe, a bézs színű konyha pult előtt állva. Az edényeket törölgette.
- Meglesz és átadom - fordultam a bejárati ajtó felé, ahol Bellnek kellett volna állni Simonnal, de nem volt ott. Kihasználtam az alkalmat és gyorsan megálltam az egész alakos tükrünk előtt, ami az előszobában volt, a falra felfüggeszte. Alatta cipők voltak egymásra pakolva. Anya mindig unszol minket, hogy rakjuk be a cipősszekrénybe, de általában sikertelenül. Belenéztem a tükörbe és végigmértem magamat. Fehér converse cipő volt rajtam, bézs színű térdnadrággal és a fehér Los Angeles feliratú ujjatlan pólóm amit Bellel vettünk valamelyik nap a bevásárlóközpontban. Szőkés barna hajamba kétszer beletúrtam, hogy ne úgy nézzek ki mint aki az előbb kelt fel az ágyából. Bezártam az ajtót és körülnézve Belléket kerestem hogy hol lehetnek. A garázsunk előtt guggolt, Simont simogatta. Ahogy a kutya észrevett odarohant hozzám és farok csóválva várta, hogy végre vele is foglalkozzak, ne csak Bellel.
- Bell, mi az? Rád nézek és világfájdalmam lesz - hajoltam le Simonhoz.
- Nem vagyok vicces hangulatban, úgyhogy kímélj meg az ilyen hozzászólásaidtól - tápászkodott fel. Én is felemelkedtem és most, hogy jobban szemügyre vettem a garázsnál felszerelt kis lámpa gyér fényében halálsápadt volt. A mézbarna szemei, amik általában izgatottan csillogtak, most visszevettek erejükből. Aranybarna haja most csapzottan hullott vállaira. - Mi történt? - közelebb léptem hozzá. - Az van, hogy Jeremy visszajött a városba, már láttam is. Szemben van tudod a házuk a miénkkel és az erkélyünk pont rá néz az ő erkélyükre. Én vettem észre először, de szerintem Sarah is rájött, de nem mondja el. Ki ment az erkélyre és úgy jött vissza mintha nem látott volna semmit. Nem tudom mit higgyek. Írtam neked. De Lucas nem tudom mit tegyek! Nem akarom megint elveszíteni a nővéremet! Még csak most kaptam vissza - alig kapott levegőt, mire befejezte. A sírással küszködött.
- Bell, nyugalom. Lassabban. Azt mondod Jeremy visszjött? Jeremy Brown?
- Igen, ő. Mégis kire gondolnék? - idegesen markolászta Simon pórázát.
- Rendben van. Akkor amíg sétálunk, addig elmondod, hogy mi is volt pontosan.
Mikor szépen lassan elindultunk, még akkor is látszott rajta, hogy az idegei pattanásig feszültek. Elmondta újra, amit az előbb hadarva ledarált és én is szembesültem azzal a ténnyel, hogy Jeremy visszajött. Tudtam, hogyha Thomas megtudja, nem lesz belőle gond...bár Norával lehetnek gondjai emiatt.... Aztán Sarára, Larára, Patrickre és Norára gondoltam. Mindannyiójuknak volt félnivalója. Reméltem, hogy Bell hallgatni fog rám, ezért próbáltam a szerintem helyes irányba terelni.
- Figyelj, tudom, hogy a nővéred miatt, nehéz ezt az egészet külső szemmel nézni, de meg kellene próbálnod. Lehet, hogy nem is látta Jeremyt. Valószínű, addig Jer visszament a házba. Egyébként Sarah majdnem tizennyolc évesen tudja, hogy mit tegyen. Ráadásul ott van neki Patrick. Ő vigyáz rá. Nem fog hülyeséget csinálni. Egyedül Larára kell figyelned, de abban segítek. Az a fontos, hogy tőlünk tudja meg - szembefordítottam magammal Bellt - Minden rendben lesz - tettem rá a vállára a kezeimet - Ne aggódj! - néztem bele mélybarna szemeibe. Ő nem szólt semmit, csak szipogva szorosan átölelt.
- Köszönöm - suttogta.
Húsz perccel később már teljesen besötétedett. Nyár eleje volt, a szél jólesően fújdogált a nagy zuhé után. Bellel és Simonnal hozzájuk tartottunk, ragaszkodtam hozzé, hogy haza kísérjem őket. Bell, miután megnyugodott elkezdett beszélni új osztályáról. Most fogja kezdeni szeptembertől a gimit. Elfeledve pillanatnyi gondjait, izgatottan beszélt arról a néhány emberről, akiket már ismer az új osztályából. Éppen a gimiről kezdett el mesélni,- mintha én nem oda járnék - mikor az előttünk lévő kereszteződésben futott el Lara.
- Bell!
- Tessék? - hagyta abba a mesélést.
- Az ott nem Lara? - mutattam előre.
- De, az lehet. Lara! - kiáltott neki. Mintha meg se hallotta volna, futott tovább.
-Laraaa! Tuti, hogy hallja, miért nem áll meg? - kérdeztem meglepetten.
- Lucas? - kérdezte halkan, abbahagyva a kiabálást.
- Igen?
- Szerintem már tudja. Ismerem annyira, hogy tudjam, mikor hogy viselkedik. Jól hallotta, hogy szóltam neki. Ahogy felfigyelt rá, gyorsabban kezdett futni.
- Mit tud?
- Azt, hogy Jeremy visszajött.
- Akkor viszont nem ártana utolérni, beszélni vele. Nem gondolod? - néztem rá.
- De. Csak bírd szusszal. Lazán lehagylak - nézett rám, azzal a jól ismert mosolygós tekintettel.
- Csak szeretnéd - elkezdtünk futni, Simonnal az élen, remélve, hogy utolérjük Larát, na meg, hogy én fogok győzni, nem Bell.
Rohantunk, de úgy rákapcsolt, hogy alig láttuk merre megy a sötétben. Bellt visszafogta Simon, de támadt egy ötletem.
- Bell, mi lenne ha gyorsan utánarohannék, te meg itt megvársz?
- Simon, nyugi van! - húzta magával Simon Bellt a nagy izgalomban - jó menjél, de ez nem jelenti azt, hogy te győztél - nézett rám morcosan.
- Persze, hogy nem - nyugtattam meg.
- Siess akkor és érd utol!
Úgy sprinteltem mint még talán soha. Ahogy futottam a hosszú utcában, lassan meg is találtam a rohanó Larát. Abban az utcában voltunk, ahonnan rá lehetett kanyarodni Bellék házához és a Jeremyékhez is. Jeremyék háza Bellékkel párhuzamos utcában volt. Azt hittem Lara Bellékhez megy, de nem lett volna logikus, hiszen figyelmen kívül hagyta Bell kiáltását. Igaz, lett a megérzésem. Nem hozzájuk tartott. De csak egy kicsit futott tovább, mert lakanyarodott...Jeremyék utcájába. Mit akar ott? Meglepődtem. Nem akartam, hogy észrevegyen, így elkocogtam a kanyarig és ott elbújtam egy fa mögött, onnan lestem, mit csinál. A tempóját sétára lassította és megállt a házuk előtt....ahol ott volt Jer kocsija. Tényleg visszatért. Lara megállt előtte és körülnézett. A házat kerítés helyett sövény védte és a tövében rengeteg kis kavics törmelék volt egy két nagyobb kővel. Lara ott matatott egy darabig, aztán talált egy nagydarab követ. Tudtam mire készül, amit nem engedhettem. A kocsi szélvédője felé tartott, amikor előrohantam a fák közül és elkiáltottam magam: - Lara!
Meglepődve fordult meg, de nem dobta el a követ. Gyorsan feleszmélve, hogy mindjárt megakadályozom már emelte a kezét, de éppen akkor lefogtam és elrángattam a kocsitól. Nem ellenkezett. Mire odébb vonszoltam rázkódott a zokogástól. - Nyugalom, nincsen semmi baj - öleltem magamhoz.
- De van! - zokogott fel - mindenkit ellöktem magamtól. Az anyám azt kívánja bár én haltam volna meg, a barátaimat ellöktem magamtól, Ally nincs velem, Jeremy pedig visszajött.
- Mi itt vagyunk neked és itt is leszünk mindig - pusziltam meg a fejét - Ne aggódj! Fáradhatatlanul próbált kitörni szorító karjaim közül, nyögött és rúgott. - Engedj el! Meg kell tennem! - látta hogy nem engedek a szorításomból így szép lassan lemondott róla és elcsendesedett. Egy darabig még hallottam zakatoló szívverését. Nyugtalan volt, kimerült és elkeseredett. Pár perc csak heves lélegzetvételét lehetett hallani aztán végül megszólalt.
- Lucas, köszönöm, tényleg! Lehetne, hogy ezt ne tudja meg senki? - kérte csendesen. - Persze - öleltem tovább az utcai lámpák fényében. Csak néhány elsuhanó autót és a tücskök ciripelését lehetett hallani.
Pár hónapja levonultam az alagsorba, hogy gitározzak egy órát. Öt éve játszom a hangszeren. Na szóval lennt voltam az alagsorban és csak azt hallottam meg egy fél óra múlva, hogy anya kétségbeesetten kibabálja a nevem és rohangál a lakásban, mint egy mérgezett egér. Olyan hangosan dübögtek felettem a léptei, hogy nem lehetett nem meghallani. Felmentem a földszintre, hogy megnézzem mi törént. - Lucas! Lucaaas! Hol vagy? - kiabálta szüntelenül újra és újra - Lucaaa...
- Anya itt vagyok - érintettem meg a vállát - Mi az?
- Ó, az ég szerelmére. Azt hittem már elrabolt valaki. Hol a fenében voltál? Fél órája kereslek. Már a rendőrséget is hívni akartam - ölelt át szorosan. Alig kaptam levegőt. - Anya, nincsen semmi baj. Nyugodj meg szépen. Csak lementem az alagsorba - pusziltam meg kipirult arcát. - Ó, hát rendben, de legközelebb ígérd meg, hogy szólsz, ha elmész.
-Mindenképpen - ígértem meg. Nem tudtam, hogy akkor mitől ijedt meg ennyire. Csak arra tudtam gondolni, hogy a baleset utóhatása lehetett. Mindenkiben mély nyomot hagyott az az éjszaka. Csak most két év elteltével látom azt a többieken, hogy megnyugodtak. A mi családunkat nem érte szörnyű veszteség, mint Laráéket. Thomas is ott volt, akkor éjjel, de ő megúszta néhány karcolással és pár sebbel.
Mielőtt szóltam volna anyának még kinyitottam az ajtót Bellnek, aki már türelmetlenül szólásra nyitotta volna a száját, de nem engedtem. Imádtuk a másikat húzni, egymás agyára menni.
- Egy perc, majd mindjárt mondhatod - szóltam közbe vigyorova, mielőtt rájött volna a szokásos szófosása. A fej, amit vágott felejthetetlen. Csak rá kellett nézni, és le lehetett olvasni az arcáról mit gondolt: "Ez most komoly?". Homlokráncolva összehúzta a szemöldökét, a száját enyhén félre húzta még enyhén csücsürített is.
Hátat fordítottam neki és bevágtattam a konyhába. - Anya, elmentem Bellel egy kicsit, majd jövök.
- Jól van, menj csak. Add át Bellnek, hogy puszilom. Te megy vigyázz magadra!- nézett komolyan a szemembe, a bézs színű konyha pult előtt állva. Az edényeket törölgette.
- Meglesz és átadom - fordultam a bejárati ajtó felé, ahol Bellnek kellett volna állni Simonnal, de nem volt ott. Kihasználtam az alkalmat és gyorsan megálltam az egész alakos tükrünk előtt, ami az előszobában volt, a falra felfüggeszte. Alatta cipők voltak egymásra pakolva. Anya mindig unszol minket, hogy rakjuk be a cipősszekrénybe, de általában sikertelenül. Belenéztem a tükörbe és végigmértem magamat. Fehér converse cipő volt rajtam, bézs színű térdnadrággal és a fehér Los Angeles feliratú ujjatlan pólóm amit Bellel vettünk valamelyik nap a bevásárlóközpontban. Szőkés barna hajamba kétszer beletúrtam, hogy ne úgy nézzek ki mint aki az előbb kelt fel az ágyából. Bezártam az ajtót és körülnézve Belléket kerestem hogy hol lehetnek. A garázsunk előtt guggolt, Simont simogatta. Ahogy a kutya észrevett odarohant hozzám és farok csóválva várta, hogy végre vele is foglalkozzak, ne csak Bellel.
- Bell, mi az? Rád nézek és világfájdalmam lesz - hajoltam le Simonhoz.
- Nem vagyok vicces hangulatban, úgyhogy kímélj meg az ilyen hozzászólásaidtól - tápászkodott fel. Én is felemelkedtem és most, hogy jobban szemügyre vettem a garázsnál felszerelt kis lámpa gyér fényében halálsápadt volt. A mézbarna szemei, amik általában izgatottan csillogtak, most visszevettek erejükből. Aranybarna haja most csapzottan hullott vállaira. - Mi történt? - közelebb léptem hozzá. - Az van, hogy Jeremy visszajött a városba, már láttam is. Szemben van tudod a házuk a miénkkel és az erkélyünk pont rá néz az ő erkélyükre. Én vettem észre először, de szerintem Sarah is rájött, de nem mondja el. Ki ment az erkélyre és úgy jött vissza mintha nem látott volna semmit. Nem tudom mit higgyek. Írtam neked. De Lucas nem tudom mit tegyek! Nem akarom megint elveszíteni a nővéremet! Még csak most kaptam vissza - alig kapott levegőt, mire befejezte. A sírással küszködött.
- Bell, nyugalom. Lassabban. Azt mondod Jeremy visszjött? Jeremy Brown?
- Igen, ő. Mégis kire gondolnék? - idegesen markolászta Simon pórázát.
- Rendben van. Akkor amíg sétálunk, addig elmondod, hogy mi is volt pontosan.
Mikor szépen lassan elindultunk, még akkor is látszott rajta, hogy az idegei pattanásig feszültek. Elmondta újra, amit az előbb hadarva ledarált és én is szembesültem azzal a ténnyel, hogy Jeremy visszajött. Tudtam, hogyha Thomas megtudja, nem lesz belőle gond...bár Norával lehetnek gondjai emiatt.... Aztán Sarára, Larára, Patrickre és Norára gondoltam. Mindannyiójuknak volt félnivalója. Reméltem, hogy Bell hallgatni fog rám, ezért próbáltam a szerintem helyes irányba terelni.
- Figyelj, tudom, hogy a nővéred miatt, nehéz ezt az egészet külső szemmel nézni, de meg kellene próbálnod. Lehet, hogy nem is látta Jeremyt. Valószínű, addig Jer visszament a házba. Egyébként Sarah majdnem tizennyolc évesen tudja, hogy mit tegyen. Ráadásul ott van neki Patrick. Ő vigyáz rá. Nem fog hülyeséget csinálni. Egyedül Larára kell figyelned, de abban segítek. Az a fontos, hogy tőlünk tudja meg - szembefordítottam magammal Bellt - Minden rendben lesz - tettem rá a vállára a kezeimet - Ne aggódj! - néztem bele mélybarna szemeibe. Ő nem szólt semmit, csak szipogva szorosan átölelt.
- Köszönöm - suttogta.
Húsz perccel később már teljesen besötétedett. Nyár eleje volt, a szél jólesően fújdogált a nagy zuhé után. Bellel és Simonnal hozzájuk tartottunk, ragaszkodtam hozzé, hogy haza kísérjem őket. Bell, miután megnyugodott elkezdett beszélni új osztályáról. Most fogja kezdeni szeptembertől a gimit. Elfeledve pillanatnyi gondjait, izgatottan beszélt arról a néhány emberről, akiket már ismer az új osztályából. Éppen a gimiről kezdett el mesélni,- mintha én nem oda járnék - mikor az előttünk lévő kereszteződésben futott el Lara.
- Bell!
- Tessék? - hagyta abba a mesélést.
- Az ott nem Lara? - mutattam előre.
- De, az lehet. Lara! - kiáltott neki. Mintha meg se hallotta volna, futott tovább.
-Laraaa! Tuti, hogy hallja, miért nem áll meg? - kérdeztem meglepetten.
- Lucas? - kérdezte halkan, abbahagyva a kiabálást.
- Igen?
- Szerintem már tudja. Ismerem annyira, hogy tudjam, mikor hogy viselkedik. Jól hallotta, hogy szóltam neki. Ahogy felfigyelt rá, gyorsabban kezdett futni.
- Mit tud?
- Azt, hogy Jeremy visszajött.
- Akkor viszont nem ártana utolérni, beszélni vele. Nem gondolod? - néztem rá.
- De. Csak bírd szusszal. Lazán lehagylak - nézett rám, azzal a jól ismert mosolygós tekintettel.
- Csak szeretnéd - elkezdtünk futni, Simonnal az élen, remélve, hogy utolérjük Larát, na meg, hogy én fogok győzni, nem Bell.
Rohantunk, de úgy rákapcsolt, hogy alig láttuk merre megy a sötétben. Bellt visszafogta Simon, de támadt egy ötletem.
- Bell, mi lenne ha gyorsan utánarohannék, te meg itt megvársz?
- Simon, nyugi van! - húzta magával Simon Bellt a nagy izgalomban - jó menjél, de ez nem jelenti azt, hogy te győztél - nézett rám morcosan.
- Persze, hogy nem - nyugtattam meg.
- Siess akkor és érd utol!
Úgy sprinteltem mint még talán soha. Ahogy futottam a hosszú utcában, lassan meg is találtam a rohanó Larát. Abban az utcában voltunk, ahonnan rá lehetett kanyarodni Bellék házához és a Jeremyékhez is. Jeremyék háza Bellékkel párhuzamos utcában volt. Azt hittem Lara Bellékhez megy, de nem lett volna logikus, hiszen figyelmen kívül hagyta Bell kiáltását. Igaz, lett a megérzésem. Nem hozzájuk tartott. De csak egy kicsit futott tovább, mert lakanyarodott...Jeremyék utcájába. Mit akar ott? Meglepődtem. Nem akartam, hogy észrevegyen, így elkocogtam a kanyarig és ott elbújtam egy fa mögött, onnan lestem, mit csinál. A tempóját sétára lassította és megállt a házuk előtt....ahol ott volt Jer kocsija. Tényleg visszatért. Lara megállt előtte és körülnézett. A házat kerítés helyett sövény védte és a tövében rengeteg kis kavics törmelék volt egy két nagyobb kővel. Lara ott matatott egy darabig, aztán talált egy nagydarab követ. Tudtam mire készül, amit nem engedhettem. A kocsi szélvédője felé tartott, amikor előrohantam a fák közül és elkiáltottam magam: - Lara!
Meglepődve fordult meg, de nem dobta el a követ. Gyorsan feleszmélve, hogy mindjárt megakadályozom már emelte a kezét, de éppen akkor lefogtam és elrángattam a kocsitól. Nem ellenkezett. Mire odébb vonszoltam rázkódott a zokogástól. - Nyugalom, nincsen semmi baj - öleltem magamhoz.
- De van! - zokogott fel - mindenkit ellöktem magamtól. Az anyám azt kívánja bár én haltam volna meg, a barátaimat ellöktem magamtól, Ally nincs velem, Jeremy pedig visszajött.
- Mi itt vagyunk neked és itt is leszünk mindig - pusziltam meg a fejét - Ne aggódj! Fáradhatatlanul próbált kitörni szorító karjaim közül, nyögött és rúgott. - Engedj el! Meg kell tennem! - látta hogy nem engedek a szorításomból így szép lassan lemondott róla és elcsendesedett. Egy darabig még hallottam zakatoló szívverését. Nyugtalan volt, kimerült és elkeseredett. Pár perc csak heves lélegzetvételét lehetett hallani aztán végül megszólalt.
- Lucas, köszönöm, tényleg! Lehetne, hogy ezt ne tudja meg senki? - kérte csendesen. - Persze - öleltem tovább az utcai lámpák fényében. Csak néhány elsuhanó autót és a tücskök ciripelését lehetett hallani.
2014. augusztus 4., hétfő
3. Lara
Az ágyamon ültem és a kottáim, dalszövegeim között lapozgattam, hogy mit kezdjek el énekelni. Álltólag jó hangom van. Mindig is szerettem az éneklést, de csak hobbi szinten. A szüleim ettől függetlenül támogattak, és sokszor próbálták erre terelni a témát, ha a továbbtanulásom szóba került. Ilyenkor úgy tettem, mintha meg se hallottam volna. Az éneklés engem kikapcsol, mint mást az olvasás a horgászat vagy bármi más.
Két évig gyászoltam a nővérem, Ally elvesztését. Akkor még csak 15 volt, mint most én. Előtte állt még az egész élet. Ez alatt az idő alatt megvontam magamtól minden zenével kapcsolatos dolgot. Az autónkból eltávolították a rádiót, a telefonomból az összes zenét kitöröltem. A tévéből az összes zenecsatornát visszamondtuk. Ha az éneklésre vagy zongorázásra gondoltam csak mérhetetlen fájdalmat éreztem. A zene többé nem jelentett megnyugvást.
Sokáig magamat hibáztattam a baleset miatt, és ez az érzés még mindig kísért.
A barátaimtól is eltávolodtam, ahogyan a szüleimtől is, amit bántam, de ők is magukba fordultak. Engedték, hogy elsüllyedjenek a gyászban, a depresszióban és a fájdalomban. Ha el is akartam menni valahova nem engedtek. Szigorúak lettek és kedvetlenek. Ők még nem kezdtek el kitörni a gyászból, én azonban igen. Pár napja elkezdtem újra a zenével foglalkozni.
Körülbelül három nappal ezelőtt az utcára néző ablakomnál kialakított olvasósarokban ültem az Üvöltő szelekkel a kezemben, mikor egy kocsi állt meg a velünk szomszédos háznál, Mr. Lanchasternél. A kocsiból teljes hangerővel a Maroon 5-tól a She will be loved szólt. Egyből bevillant a fájdalmas emlék. Allyvel ez volt az egyik kedvenc számunk. Bárhol meghallottuk azonnal elkezdtük teli torokból énekelni. Nem tudjuk mikor szerettük meg így, vagy hogy miért pont ezt a dalt imádtuk ennyire. Talán azért, mert annyiszor láttuk anyáékat erre táncolni boldogan, önfeledten. Ez a mi számunk volt. Egészen addig az éjszakáig, amíg a rendőrség be nem kopogott a házunkba közölni a hírt. Nem tudom pontosan mi történt azon az éjszakán, csak azt, hogy Jeremy Brown okozta Ally halálát.
Fogalmam sincs mi késztetett rá, talán a kocsiban dübörgő zene, esetleg a fájdalmas emlékek felidézése, de felálltam és odamentem a rózsaszínű rózsákkal tapétázott szobám másik végébe az asztalomhoz, hogy bekapcsoljam a laptopom. Azért, hogy elindítsam azt a számot. Az ismerős dallamok magukkal húztak és átadtam magam a zenének. Először halkan aztán egyre hangosabban és hangosabb kezdtem énekelni. A fejemet majd az egész testemet átadtam a zene oly jól ismert ritmusának. Úgy éreztem újra élek. A testem a dallal együtt hullámzott. Aztán a hangok elhaltak. Ott maradtam a zene utáni csöndességben a szobám közepén, fehér szőnyegemen. Énekelni akartam. Nem magamért, hanem Allyért.
Eszembe jutott mikor nővérem szóba hozta az énekhangom. A könyhában ültünk egy délután az asztalnál, én éppen limonádét gyártottam.
-Lara, ígérd meg nekem, hogy a zenével fogsz foglalkozni és világhírű énekes leszel. Mikor meghallom a hangod.... - gondolkozott el, hogyan is mondja - az leírhatatlan érzés - fejezte be eltűnödve. Tipikusan azt a pózt vette fel mikor álmodozott. Az asztalon könyökölt, fejét tenyerébe helyezte.
- Hát ezt jól megmondtad - nevettem el magam.
- Ne szemtelenkedj! Tudom, hogy igazam lesz - felpattant a székről és mielőtt kilejtett a szobából még rám kacsintott egyet.
Ally is azt akarná, hogy ne hagyjam abba az éneklést, így tehát
három napja újra kezembe vettem a kottáimat. Azóta halomban állnak ágyamon a lapok. Megunhatatlanul olvastam el újra és újra a jól ismert dalszövegeket. Úgy éreztem, hogy közelebb kerültem a zenéhez mint eddig valaha.
Az ablakom tárva nyitva volt, amíg én az ágyon búvárkodtam a dalok között, amikor egy nagyobb széllökés utat nyert a szobámba és lefújta a kottákat az ágyamról a földre. Egy lap a nagy kavarodásban lassabban hullott le, mint a többi társa. Könnyedén, szépen hullámozva közeledett a földhöz, majd elhelyezkedett végül az ablakom előtt.
A többit erősen nyújtózkodva még össze is tudtam kaparni - bár így is majdnem a földön kötöttem ki - de ami az ablakhoz került már nem. A szél hatására megborzongtam. Lehűlt a levegő, de kívámcsi voltam, hogy melyik dalszöveg landolt ott. Feltápászkodtam a kényelmes kuckómból és szórakozottan elcsoszogtam és lehajoltam, hogy felvegyem. A cím hatására gombóc keletkezett a torkomban. Matthew Barbertől volt az Our voices. Ezt énekeltem Ally temetésén. Könnyekkel teli szemekkel kinéztem az utcára és egy autót láttam közeledni, ami a házunk előtt lelassított. Az autó ismerős volt, de nem ugrott be honnan. A vezető kihajolt a kocsiból és megláttam, ki az. Azt hittem, ki fog szállni, karjával már nyúlt, hogy kinyissa az ajtót, de nem tette. Csak megrázta a fejét és tovább hajtott. Tudtam ki az. De nem akartam elhinni. Jeremy Brown volt. Visszajött volna?
Az agyam leblokkolt, a testem irányított. Az ablak melletti ruhásszekrényemhez mentem és kivettem a futócuccom. Gyorsan felkaptam fehér sportpólómat és lila rövid futónadrágomat, mézbarna hajamat rendezetlen kontyba fogtam, kikaptam nike neonrózsaszín és kékeszöld színú futócipőmet és éppen mikor kinyitottam a szobám fehér ajtóját, anyával találtam szemben magam. - Hová készülsz? - állta el az utamat.
- Elmegyek futni - jelentettem ki határozottan és komoran szemébe néztem.
- Ilyen későn már nem mehetsz ki. Öltözz át, aztán gyere a konyhába apádhoz és hozzám vacsorázni - fordult meg, hogy elinduljon le a lépcsőn, amikor hangosan felkiáltottam: - Nem!
Meglepődve megfordult és amíg nem nyitotta szólásra száját, szemügyre vettem. Mézbarna hajamat tőle örököltem. A vészterhes idők és a veszteség hatására néhány ősz hajszál jelent meg a halántékánál. A szeme borostyán színben világított, csillogás nélkül. Nekem is zöld volt a szemem, csak egy árnyalattal világosabb. Karcsú és csinos volt, annak ellenére, hogy már nem foglalkozott annyit külsejével mint régen. Külső szemmel egy tiszteletet parancsoló, komor hölgy volt, akit az élet jól megsanyargatott. Még mindig az én anyukám volt, de nem olyan mint rég. Az én anyukám, akit én ismertem ott volt legbelül, mélyen eltemetve.
- Mit mondtál? - szólalt meg végre.
- Azt, hogy én most elmegyek futni és nem tehetsz ellene semmit. Két éve az iskolán kívűl sehova nem mentem. Megvontam magamtól a zenét és minden Allyvel...
- Ne ejtsd ki a nevét! - szólt idegesen. Tekintetem kezére siklott. Ökölbe szorította tenyerét. Vissza kellett fognia magát, hogy ne kiabáljon.
- kapcsolatos dolgot - folytattam a mondanivalóm - Anya, két év telt el, és te meg apa csak dolgozni jártok el. Visszakell szoknotok a hétköznapokba. Gimis leszek ősztől kezdve és ahhoz, hogy elfogadjanak, nem viselkedhetek úgy mint eddig. Barátokat akarok szerezni és énekelni. Ally is ezt akarná - fakadtam ki. Előre léptem, hogy anya kiengedjen.
- Ally csalódna most benned. Csalódna azért, hogy hogyan bánsz velem és, hogyan fordítasz hátat nekünk! Ha most elmész, ne várd, hogy bármiben is támogassunk. Bárcsak ne Ally ült volna abban a kocsiban hanem...
- Hanem Én anya? Ezt akartad mondani? Azt hiszed nem hibáztatom magamat minden nap azért a balesetért? Hidd el, ha meg tudtam volna állítani Allyt, akkor nem engedtem volna, hogy kimásszon az ablakomon, de anya, tizenhárom éves voltam, mégis mit kellett volna tennem? - kérdeztem elakadó lélegzettel - Anya! Válaszolj! - de nem válaszolt. Hátat fordított és lement a lépcsőn.
Nem tudtam mit tegyek. Kétségbe estem. Komolyan ezt mondta volna? Összeroskadtam. Az ajtófélfába kapaszkodva megtámaszkodtam. Nem eshetek szét! Erős leszek! - hajtogattam magamban. Felhúztam a futócipőm, lerobogtam a lépcsőn és kivágódtam a bejárati ajtón. Bemelegítés és nyújtás nélkül elkezdtem teljes erőből sprintelni, végig az utcákon megállás nélkül. A szememből dőlt a könny, de futottam tovább. El Patrick és Noráék háza előtt, végig Lucasék párhuzamos utcájában. A fejemben képek és gondolatok milliója kavargott, majd szétrobbantva a fejemet.
Egy kereszteződésnél lassítottam a tempón, amikor meghallottam Lucas és Bell hangját.
- Lara! - kiabált utánam Bell. Nem, nem állhattam meg, gyorsabbra fogtam az iramot és úgy tettem mintha meg se hallanám. Végig futottam a tölgyekkel övezett kis utcákon és Jeremy Brown felé vettem az irányt. Ha ő ült ott a kocsiban, nem is olyan rég, márpedig biztosan ő volt az, akkor mostanra otthon kell lennie. Én pedig beszélni akarok vele.
Két évig gyászoltam a nővérem, Ally elvesztését. Akkor még csak 15 volt, mint most én. Előtte állt még az egész élet. Ez alatt az idő alatt megvontam magamtól minden zenével kapcsolatos dolgot. Az autónkból eltávolították a rádiót, a telefonomból az összes zenét kitöröltem. A tévéből az összes zenecsatornát visszamondtuk. Ha az éneklésre vagy zongorázásra gondoltam csak mérhetetlen fájdalmat éreztem. A zene többé nem jelentett megnyugvást.
Sokáig magamat hibáztattam a baleset miatt, és ez az érzés még mindig kísért.
A barátaimtól is eltávolodtam, ahogyan a szüleimtől is, amit bántam, de ők is magukba fordultak. Engedték, hogy elsüllyedjenek a gyászban, a depresszióban és a fájdalomban. Ha el is akartam menni valahova nem engedtek. Szigorúak lettek és kedvetlenek. Ők még nem kezdtek el kitörni a gyászból, én azonban igen. Pár napja elkezdtem újra a zenével foglalkozni.
Körülbelül három nappal ezelőtt az utcára néző ablakomnál kialakított olvasósarokban ültem az Üvöltő szelekkel a kezemben, mikor egy kocsi állt meg a velünk szomszédos háznál, Mr. Lanchasternél. A kocsiból teljes hangerővel a Maroon 5-tól a She will be loved szólt. Egyből bevillant a fájdalmas emlék. Allyvel ez volt az egyik kedvenc számunk. Bárhol meghallottuk azonnal elkezdtük teli torokból énekelni. Nem tudjuk mikor szerettük meg így, vagy hogy miért pont ezt a dalt imádtuk ennyire. Talán azért, mert annyiszor láttuk anyáékat erre táncolni boldogan, önfeledten. Ez a mi számunk volt. Egészen addig az éjszakáig, amíg a rendőrség be nem kopogott a házunkba közölni a hírt. Nem tudom pontosan mi történt azon az éjszakán, csak azt, hogy Jeremy Brown okozta Ally halálát.
Fogalmam sincs mi késztetett rá, talán a kocsiban dübörgő zene, esetleg a fájdalmas emlékek felidézése, de felálltam és odamentem a rózsaszínű rózsákkal tapétázott szobám másik végébe az asztalomhoz, hogy bekapcsoljam a laptopom. Azért, hogy elindítsam azt a számot. Az ismerős dallamok magukkal húztak és átadtam magam a zenének. Először halkan aztán egyre hangosabban és hangosabb kezdtem énekelni. A fejemet majd az egész testemet átadtam a zene oly jól ismert ritmusának. Úgy éreztem újra élek. A testem a dallal együtt hullámzott. Aztán a hangok elhaltak. Ott maradtam a zene utáni csöndességben a szobám közepén, fehér szőnyegemen. Énekelni akartam. Nem magamért, hanem Allyért.
Eszembe jutott mikor nővérem szóba hozta az énekhangom. A könyhában ültünk egy délután az asztalnál, én éppen limonádét gyártottam.
-Lara, ígérd meg nekem, hogy a zenével fogsz foglalkozni és világhírű énekes leszel. Mikor meghallom a hangod.... - gondolkozott el, hogyan is mondja - az leírhatatlan érzés - fejezte be eltűnödve. Tipikusan azt a pózt vette fel mikor álmodozott. Az asztalon könyökölt, fejét tenyerébe helyezte.
- Hát ezt jól megmondtad - nevettem el magam.
- Ne szemtelenkedj! Tudom, hogy igazam lesz - felpattant a székről és mielőtt kilejtett a szobából még rám kacsintott egyet.
Ally is azt akarná, hogy ne hagyjam abba az éneklést, így tehát
három napja újra kezembe vettem a kottáimat. Azóta halomban állnak ágyamon a lapok. Megunhatatlanul olvastam el újra és újra a jól ismert dalszövegeket. Úgy éreztem, hogy közelebb kerültem a zenéhez mint eddig valaha.
Az ablakom tárva nyitva volt, amíg én az ágyon búvárkodtam a dalok között, amikor egy nagyobb széllökés utat nyert a szobámba és lefújta a kottákat az ágyamról a földre. Egy lap a nagy kavarodásban lassabban hullott le, mint a többi társa. Könnyedén, szépen hullámozva közeledett a földhöz, majd elhelyezkedett végül az ablakom előtt.
A többit erősen nyújtózkodva még össze is tudtam kaparni - bár így is majdnem a földön kötöttem ki - de ami az ablakhoz került már nem. A szél hatására megborzongtam. Lehűlt a levegő, de kívámcsi voltam, hogy melyik dalszöveg landolt ott. Feltápászkodtam a kényelmes kuckómból és szórakozottan elcsoszogtam és lehajoltam, hogy felvegyem. A cím hatására gombóc keletkezett a torkomban. Matthew Barbertől volt az Our voices. Ezt énekeltem Ally temetésén. Könnyekkel teli szemekkel kinéztem az utcára és egy autót láttam közeledni, ami a házunk előtt lelassított. Az autó ismerős volt, de nem ugrott be honnan. A vezető kihajolt a kocsiból és megláttam, ki az. Azt hittem, ki fog szállni, karjával már nyúlt, hogy kinyissa az ajtót, de nem tette. Csak megrázta a fejét és tovább hajtott. Tudtam ki az. De nem akartam elhinni. Jeremy Brown volt. Visszajött volna?
Az agyam leblokkolt, a testem irányított. Az ablak melletti ruhásszekrényemhez mentem és kivettem a futócuccom. Gyorsan felkaptam fehér sportpólómat és lila rövid futónadrágomat, mézbarna hajamat rendezetlen kontyba fogtam, kikaptam nike neonrózsaszín és kékeszöld színú futócipőmet és éppen mikor kinyitottam a szobám fehér ajtóját, anyával találtam szemben magam. - Hová készülsz? - állta el az utamat.
- Elmegyek futni - jelentettem ki határozottan és komoran szemébe néztem.
- Ilyen későn már nem mehetsz ki. Öltözz át, aztán gyere a konyhába apádhoz és hozzám vacsorázni - fordult meg, hogy elinduljon le a lépcsőn, amikor hangosan felkiáltottam: - Nem!
Meglepődve megfordult és amíg nem nyitotta szólásra száját, szemügyre vettem. Mézbarna hajamat tőle örököltem. A vészterhes idők és a veszteség hatására néhány ősz hajszál jelent meg a halántékánál. A szeme borostyán színben világított, csillogás nélkül. Nekem is zöld volt a szemem, csak egy árnyalattal világosabb. Karcsú és csinos volt, annak ellenére, hogy már nem foglalkozott annyit külsejével mint régen. Külső szemmel egy tiszteletet parancsoló, komor hölgy volt, akit az élet jól megsanyargatott. Még mindig az én anyukám volt, de nem olyan mint rég. Az én anyukám, akit én ismertem ott volt legbelül, mélyen eltemetve.
- Mit mondtál? - szólalt meg végre.
- Azt, hogy én most elmegyek futni és nem tehetsz ellene semmit. Két éve az iskolán kívűl sehova nem mentem. Megvontam magamtól a zenét és minden Allyvel...
- Ne ejtsd ki a nevét! - szólt idegesen. Tekintetem kezére siklott. Ökölbe szorította tenyerét. Vissza kellett fognia magát, hogy ne kiabáljon.
- kapcsolatos dolgot - folytattam a mondanivalóm - Anya, két év telt el, és te meg apa csak dolgozni jártok el. Visszakell szoknotok a hétköznapokba. Gimis leszek ősztől kezdve és ahhoz, hogy elfogadjanak, nem viselkedhetek úgy mint eddig. Barátokat akarok szerezni és énekelni. Ally is ezt akarná - fakadtam ki. Előre léptem, hogy anya kiengedjen.
- Ally csalódna most benned. Csalódna azért, hogy hogyan bánsz velem és, hogyan fordítasz hátat nekünk! Ha most elmész, ne várd, hogy bármiben is támogassunk. Bárcsak ne Ally ült volna abban a kocsiban hanem...
- Hanem Én anya? Ezt akartad mondani? Azt hiszed nem hibáztatom magamat minden nap azért a balesetért? Hidd el, ha meg tudtam volna állítani Allyt, akkor nem engedtem volna, hogy kimásszon az ablakomon, de anya, tizenhárom éves voltam, mégis mit kellett volna tennem? - kérdeztem elakadó lélegzettel - Anya! Válaszolj! - de nem válaszolt. Hátat fordított és lement a lépcsőn.
Nem tudtam mit tegyek. Kétségbe estem. Komolyan ezt mondta volna? Összeroskadtam. Az ajtófélfába kapaszkodva megtámaszkodtam. Nem eshetek szét! Erős leszek! - hajtogattam magamban. Felhúztam a futócipőm, lerobogtam a lépcsőn és kivágódtam a bejárati ajtón. Bemelegítés és nyújtás nélkül elkezdtem teljes erőből sprintelni, végig az utcákon megállás nélkül. A szememből dőlt a könny, de futottam tovább. El Patrick és Noráék háza előtt, végig Lucasék párhuzamos utcájában. A fejemben képek és gondolatok milliója kavargott, majd szétrobbantva a fejemet.
Egy kereszteződésnél lassítottam a tempón, amikor meghallottam Lucas és Bell hangját.
- Lara! - kiabált utánam Bell. Nem, nem állhattam meg, gyorsabbra fogtam az iramot és úgy tettem mintha meg se hallanám. Végig futottam a tölgyekkel övezett kis utcákon és Jeremy Brown felé vettem az irányt. Ha ő ült ott a kocsiban, nem is olyan rég, márpedig biztosan ő volt az, akkor mostanra otthon kell lennie. Én pedig beszélni akarok vele.
2014. augusztus 3., vasárnap
2. Sarah
Amint Bell elment, lehúztam az összes redőnyt. Fém csikordult fémhez. A kertkapunk nyikorgott. Apa mindig elfelejti megolajozni. Biztosan Bell volt az. Aggódott értem, annak ellenére, hogy nem mondtam meg neki, hogy láttam őt. Igen, láttam. Farkasszemet néztünk. A volt barátommal és Ally gyilkosával.
Bárhonnan felismerném őt. Akár nappal van vagy éjszaka.
Jól ismertem erős, ölelő karjait amik oly sokszor átöleltek. A mélyzöld szempárt, amibe oly sokszor néztem. Világosbarna haját, amibe annyiszor túrtam bele ujjaimmal. És jól ismerem és emlékszem arra a két érzésre amit érzek és éreztem iránta. Csak néztük egymást a félhomályban. Mostmár biztosan tudom, érzem, hogy ő az. -Nem, az nem lehet - csöppent le egy könnycsepp a korlátot markolászó kezemre.
Egészen eddig nem gondoltam bele, hogy mit fogok, érezni ha újra találkozunkk. Talán azért mert reménykedtem benne, hogy soha nem kell látnom azután a vészterhes éjszaka után. De mostmár tudom...A szerelem helyett már nem érez mást csak gyűlöletet és bosszút.
Az egyetlen dolog, amit akkor éreztem, hogy legbelül hatalmas üresség van. Mintha egy szakadék szélén állnék, arra várva, hogy levessem magam onnan. De nem! Azt nem tehettem! Egy éjszakát hagyok magamnak, hogy a sokk után összeszedjem magam. Utána félrerakom az érzelmeimet és csak a bosszúra fogok koncentrálni.
Nem tudtam, hogy szóljak-e Norának, hogy visszajött, hisz a saját hugomnak sem mondtam el. Meg akartam kímélni, attól, hogy folyton azon görcsöljön, hogy vajon milyen állapotban vagyok.
Az sms mellett döntöttem, beszélni nem lett volna erőm. Nem borulhattam ki nagyon. Azt akartam, hogy azt lássák a többiek, hogy erős vagyok.
Nora, - pötyögtem be, de nem tudtam hogyan tovább. Görcsösen próbáltam megfogalmazni, hogyan adjam a tudtára, hogy visszajött, de képtelen voltam rá. Ideges lettem és dühös. Legszívesebben a szemközti falnak hajítottam volna a telefonomat.
Norának Disszociatív amnéziája van. Ez azt jelenti, hogy képtelen visszaemlékezni olyan eseményekre amit stressz vagy trauma kísért. Nora két évvel ezelőtt elvesztette az eszméletét. A baleset teljesen kitörlődött az agyából, ahogyan az előtte történő események is visszamenőleg egy hónapra. Thomas, a barátja a balesetet követően végig ott volt Norával a kórházban. Thomasnak nem kellett volna vele lennie, mert akkor már nem voltak együtt, de nem tudtam mit tenni. Nora elvesztette az emlékezetét, abból az időből, mikor még együtt voltak és jobbnak láttam, ha nem világosítom fel arról, hogy Thomas már nem a barátja, de biztos voltam benne akkor is és most is, hogy egyszer ki fog derülni, mit tett Thomas. Ő keverte ebbe bele magát, éppen ezért neki is kell megoldania. Norát túlságosan szerette ahhoz, hogy fájdalmat okozzon neki így nem aggódtam. Így is Ally távozása mindenkit összezavart és a barátaim mind a családjukkal dolgozták fel a tragédiát. Nora, attól a perctől kezdve, hogy megtudta miért került a korházba attól félt, hogyha a gyilkos - sajnálom, képtelen vagyok máshogyan nevezni - visszajön azzal együtt visszatérnek az emlékei, amit nagyon nem akart. Félt tőlük. Patrick, Thomas és én mindig is ott voltunk neki. Természtesen nem akartuk, hogy újra átmenjen ezen, mint mi. Ezért is kellett erősnek lennem.Én még képtelen vagyok a balesetre visszagondolni. Bell és Lucas biztos most is arról beszélnek. Huginak sosem beszéltem róla. Kicsi volt még, nem akartam, hogy megviselje.
Mi van ha nem is kellene attól félni, hogy visszatérnek Norának az emlékei? Tudnám úgy keverni a lapokat, hogy Nora biztonságban legyen. Magam elé képzeltem legjobb barátnőm arcát. Az állandóan mosolygó, idéző kék szemét, sötétbarna hullámos fürtjeit, ami már-már feketének is tűnhet. Kis pisze orrát, magasan ívelő, szinte már nevető szemöldökét. A félhold alakú kis heget a szemöldöke felett. A baleset nyoma. Nora mellett megjelent az én állandóan mosolyra görbülő szájú Patrickem. A kis pisze orrát körbe veszik a kis szeplők. Ugyanolyan sötét a haja, mint Noraé. Ő és No ikrek. Pat született hamarabb pár perccel, amit ki is használ. Úgy viselkedik, mintha ő lenne a két évvel idősebb bátyj. A vonásaik ugyanazok, de Patrick arca markánsabb. Pat a diáktanács elnöke, éppen ezért a legtöbb randink a gimi könyvtárában zajlott. Ott is csattant el az első csókunk, amire türelmesen várt. Az első randi után beérte egy puszival, mert tudta, hogy nehéz volt újra randiznom. Mellesleg az a csók tegnap történt. Onnantól már értetődőnek tűnt, hogy együtt vagyunk. Pat két évig várt rám. Most lehet azt gondoljátok, hogy mégis mi telt nekem két évbe, hogy tovább lépjek, de szükségem volt erre. Az utóbbi időkben csak sodródtam az árral, a kötél, ami a kikötőnél tartott elszakadt. Eltűnt Allyvel együtt, mintha sosem lett volna. De tegnap Patrick megmozdított bennem valamit.
Ahogy mondtam a könyvtárban voltunk és Patnek segítettem visszapakolni a könyveket a polcra. Volt, mikor csak csendben pakoltuk a könyveket és nem is szóltunk egymáshoz, csak élveztük a csendességet. Sok ilyen randink volt az elmúlt hetekben, legfőképpen miattam. - Számos alkalommal hívott randira, és két hete igent mondtam rá. Nem lett volna szívem visszautasítani. - Ez most nem olyan délután volt.
Bárhonnan felismerném őt. Akár nappal van vagy éjszaka.
Jól ismertem erős, ölelő karjait amik oly sokszor átöleltek. A mélyzöld szempárt, amibe oly sokszor néztem. Világosbarna haját, amibe annyiszor túrtam bele ujjaimmal. És jól ismerem és emlékszem arra a két érzésre amit érzek és éreztem iránta. Csak néztük egymást a félhomályban. Mostmár biztosan tudom, érzem, hogy ő az. -Nem, az nem lehet - csöppent le egy könnycsepp a korlátot markolászó kezemre.
Egészen eddig nem gondoltam bele, hogy mit fogok, érezni ha újra találkozunkk. Talán azért mert reménykedtem benne, hogy soha nem kell látnom azután a vészterhes éjszaka után. De mostmár tudom...A szerelem helyett már nem érez mást csak gyűlöletet és bosszút.
Az egyetlen dolog, amit akkor éreztem, hogy legbelül hatalmas üresség van. Mintha egy szakadék szélén állnék, arra várva, hogy levessem magam onnan. De nem! Azt nem tehettem! Egy éjszakát hagyok magamnak, hogy a sokk után összeszedjem magam. Utána félrerakom az érzelmeimet és csak a bosszúra fogok koncentrálni.
Nem tudtam, hogy szóljak-e Norának, hogy visszajött, hisz a saját hugomnak sem mondtam el. Meg akartam kímélni, attól, hogy folyton azon görcsöljön, hogy vajon milyen állapotban vagyok.
Az sms mellett döntöttem, beszélni nem lett volna erőm. Nem borulhattam ki nagyon. Azt akartam, hogy azt lássák a többiek, hogy erős vagyok.
Nora, - pötyögtem be, de nem tudtam hogyan tovább. Görcsösen próbáltam megfogalmazni, hogyan adjam a tudtára, hogy visszajött, de képtelen voltam rá. Ideges lettem és dühös. Legszívesebben a szemközti falnak hajítottam volna a telefonomat.
Norának Disszociatív amnéziája van. Ez azt jelenti, hogy képtelen visszaemlékezni olyan eseményekre amit stressz vagy trauma kísért. Nora két évvel ezelőtt elvesztette az eszméletét. A baleset teljesen kitörlődött az agyából, ahogyan az előtte történő események is visszamenőleg egy hónapra. Thomas, a barátja a balesetet követően végig ott volt Norával a kórházban. Thomasnak nem kellett volna vele lennie, mert akkor már nem voltak együtt, de nem tudtam mit tenni. Nora elvesztette az emlékezetét, abból az időből, mikor még együtt voltak és jobbnak láttam, ha nem világosítom fel arról, hogy Thomas már nem a barátja, de biztos voltam benne akkor is és most is, hogy egyszer ki fog derülni, mit tett Thomas. Ő keverte ebbe bele magát, éppen ezért neki is kell megoldania. Norát túlságosan szerette ahhoz, hogy fájdalmat okozzon neki így nem aggódtam. Így is Ally távozása mindenkit összezavart és a barátaim mind a családjukkal dolgozták fel a tragédiát. Nora, attól a perctől kezdve, hogy megtudta miért került a korházba attól félt, hogyha a gyilkos - sajnálom, képtelen vagyok máshogyan nevezni - visszajön azzal együtt visszatérnek az emlékei, amit nagyon nem akart. Félt tőlük. Patrick, Thomas és én mindig is ott voltunk neki. Természtesen nem akartuk, hogy újra átmenjen ezen, mint mi. Ezért is kellett erősnek lennem.Én még képtelen vagyok a balesetre visszagondolni. Bell és Lucas biztos most is arról beszélnek. Huginak sosem beszéltem róla. Kicsi volt még, nem akartam, hogy megviselje.
Mi van ha nem is kellene attól félni, hogy visszatérnek Norának az emlékei? Tudnám úgy keverni a lapokat, hogy Nora biztonságban legyen. Magam elé képzeltem legjobb barátnőm arcát. Az állandóan mosolygó, idéző kék szemét, sötétbarna hullámos fürtjeit, ami már-már feketének is tűnhet. Kis pisze orrát, magasan ívelő, szinte már nevető szemöldökét. A félhold alakú kis heget a szemöldöke felett. A baleset nyoma. Nora mellett megjelent az én állandóan mosolyra görbülő szájú Patrickem. A kis pisze orrát körbe veszik a kis szeplők. Ugyanolyan sötét a haja, mint Noraé. Ő és No ikrek. Pat született hamarabb pár perccel, amit ki is használ. Úgy viselkedik, mintha ő lenne a két évvel idősebb bátyj. A vonásaik ugyanazok, de Patrick arca markánsabb. Pat a diáktanács elnöke, éppen ezért a legtöbb randink a gimi könyvtárában zajlott. Ott is csattant el az első csókunk, amire türelmesen várt. Az első randi után beérte egy puszival, mert tudta, hogy nehéz volt újra randiznom. Mellesleg az a csók tegnap történt. Onnantól már értetődőnek tűnt, hogy együtt vagyunk. Pat két évig várt rám. Most lehet azt gondoljátok, hogy mégis mi telt nekem két évbe, hogy tovább lépjek, de szükségem volt erre. Az utóbbi időkben csak sodródtam az árral, a kötél, ami a kikötőnél tartott elszakadt. Eltűnt Allyvel együtt, mintha sosem lett volna. De tegnap Patrick megmozdított bennem valamit.
Ahogy mondtam a könyvtárban voltunk és Patnek segítettem visszapakolni a könyveket a polcra. Volt, mikor csak csendben pakoltuk a könyveket és nem is szóltunk egymáshoz, csak élveztük a csendességet. Sok ilyen randink volt az elmúlt hetekben, legfőképpen miattam. - Számos alkalommal hívott randira, és két hete igent mondtam rá. Nem lett volna szívem visszautasítani. - Ez most nem olyan délután volt.
- Nora, feltudnád kettesével adogatni azokat a könyveket? - létráról mutatott le a mellettem lévő kis asztalkára, amin ott tornyosult a sok könyv.
- Persze, tessék - felemeltem két Verne regényt.
- Hm...szerettem Verne könyveit. Alsós koromban én is elakartam utazni a rejtelmes szigetre - arcán megjelent az a gyerekkori kis mosoly. Ábrándozva nézegette a két borítót. Akaratlanul is felé siklott a tekintetem. Nem vette észre, így kihasználtam az alkalmat és úgy vizsgáltam, amit egyébként utálok. Sosem voltam bámulós fajta, nem is értettem mi van velem. Mindig is érzékeny voltam arra ha valaki az utcán látványosan megbámul, pedig most én is ezt tettem Pattel. Kényszerítettem magamat, hogy ne nézzem olyan leplezetlenül de nem ment. Tekintetem újból és újból visszasiklott izmos karjára, ahogyan a könyveket rakosgatta vissza a polcokra. Aztán a karjáról a szemem az arcára vándorolt. Göndör, szinte fekete haját csodáltam. Elmosolyodtam, ahogyan eszembe jutott kiskori tüsi frizurája. 5 évesen azt mondta, hogy neki soha nem lesz ennél hosszabb haja. Ahogyan minden más ez is megváltozott rajta. A kisfiús pofit markáns, jóképű arc vette át. Miért csak most vettem ezt észre?
Feltette a két könyvet a helyére és nyúlt volna a következőért, amit nyújtanom kellett volna neki, de nem tettem, mert őt bámultam. Ó, te buta! Elpirulva siettem oda a következő két könyvért. Amint odanyújtottam neki, megfogta, de nem vette el egyből. Engem nézett, pontosabban a szemembe. Én is így tettem, és engedtem magamnak, hogy annyi idő után most ne kapjam el a tekintetem róla. Elvesztem a kék szempárban és rájöttem, hogy a családomon kívül ő volt számomra az utóbbi két évben a biztos pont. Ő mindig ott volt mellettem. Amíg Nora korházban volt, a temetésen és az utána elkövetkezendő években. Én...én szeretem őt. Jöttem rá. Nem tudom, hogy eddig hogy nem tűnt fel.
- Köszönöm - szólalt meg csendesen.
- Szivesen - mosolyogtam rá először, ki tudja mióta. Láttam a meglepődést az arcán. Ledöbbent. Kuncognom kellett a feje láttán. Milyen elviselhetetlen lehettem. Nem mosolyogtam, nem nevettem, csak akkor szólaltam meg ha nagyon muszáj volt. Ennek vége. Én nem ilyen vagyok.
A könyveket még mindig ketten tartottuk. Még mindig meglepődve nézett rám. Kikaptam a regényeket a kezéből és elfutottam a polcok közé. Ahogy megfordultam még mindig nem sikerült felocsúdnia a "sokktól". - Vedd el ha tudod - kiáltottam a hátam mögé. Elbújtam egy könyves szekrény mögé és vártam, hogy mit lép. Tudtam, hogy ez most váratlan fordulat számára, de ha jöbban belegondol itt volt az ideje, hogy felébredjek végre. Meghallottam, ahogy lemászott a létráról és elindult felém. - Sarah! Gyere csak elő - elindultam az ellentétes irányba, mint amerre a hangját hallottam. Kikkkuntattam a szekrény mögül, de sehol nem láttam. Kiszemeltem a következő polc sort. Afelé rohantam és befordultam volna a két polcsorral közrefogott kis folyosóra, amikor valami keménynek ütköztem. A könyvek kiestek a kezemből és a földön landoltak. Én talpon maradtam, de megtántorodtam. Felpillantottam és Pattel találtam szemben magamat. - Meg vagy - nézett rám nevető szemeivel. - Azt csak hiszed - felkaptam a két könyvet és rohantam tovább. Kemény 5 másodpercig érezhettem a győzelem mámorát, amikor a táskám pántjába beleakadt a lábam és az asztal mellett elterültem a földön. Ennyit a győzelemről. Kellett nekem a földre rakni a táskámat. - Sarah! - rohant oda hozzám Pat - Jól vagy? Próbált felsegíteni, de én akkor már rég nem rá figyeltem. Az asztal alatt, ami mellé estem egy könyv volt, szétnyitva, lapjaival a föld felé fordítva. A borítójára teljes rálátásom nyílt. Charles Dickenstől volt a Szép remények. Pip és Estella története. Benyúltam érte. Nem álltam fel, a földön maradtam, Pat mellém ült. -Mi az Sarah? Ránéztem. Ahogy megtettem, rájöttem, hogy nem maradhatok tovább távol tőle. Közel kell magamhoz engednem. Így hát beszéltem: - Ez volt Ally kedvenc könyve. Nem szeretett olvasni, de ezért a könyvért odáig volt. Állandóan ezt olvasta. Nem is értem, hogy nem jegyezte meg még az egész történetet. - Te nem olvastad? - a kérdés mint nyílvessző fúródott bele a mellkasomba. - Nem - néztem rá. Könnyeket éreztem végigcsorogni az arcomon - Miért nem olvastam? Mindig is mondta, hogy olvassam el, de sose vettem komolyan. Leráztam annyival, hogy miatta már ismerem a történetet és nem érdekel. Ő erre azt mondta, hogy ez nem igaz. Ahányszor elolvassa, egy újjabb apró kis részletre bukkan. És ennyiben hagytuk. Miért? - néztem Patricre. -Miért nem tudtam volna egyszer az életben elolvasni? Ezt az egyet kérte tőlem. És én nem tettem meg - elhajítottam a könyvet a könyvtár másik oldalára. Miért? Miért nem olvastam el? - zokogtam. - Sarah, nyugodj meg! - fogta meg a karomat. - Eressz el!
-Sarah! Elég legyen! Egy könyv nem változtatott volna ezen az egészen semmit. Nem te tehetsz a balesetről, és arról sem, ami Allyvel történt. Minden nap hálát adok az égnek, hogy neked nem esett semmi komolyabb bajod azon az éjszakán. Én....belegondolni se merek mi lenne velem nélküled...Sarah fontos vagy nekem. Megszoktam a csendességed ebben a két évben és, hogy nem láthattalak mosolyogni, önfeledten nevetni. De most az előbb megváltozott valami. Kacagtál, flörtöltél - pirult el. Igaz, az eltelt két évben végig ott voltam melletted, több időt töltöttem veled, mint eddig valah, de nem voltál boldog. Én csak azt szeretném tudni, mit tegyek, hogy boldog legyél? Olyan mint mint az előző fél órában - kétségbeesett tekintettel nézett rám. Hüvelykujjával finoman törölte le a legördülő könnycseppeket. - Én csak....csak azt kérem, hogy maradj velem - néztem fel rá. Igen, azt akarom, hogy velem legyen. Két tenyerébe vette az arcomat és azt mondta: - Az megoldható - lassan közelített felém. Tudtam, hogy meg akar csókolni én pedig akartam is. Ajkaink összeértek. Nyelvével szétnyitotta zárt ajkaimat, így utat nyert a számba. Nyelveink találkoztak egymással. Hamarabb véget ért, mint gondoltam. Elhúzódott, de nem engedtem. Megragadtam fekete pulóverét karjánál fogva és magamhoz húztam. Nem szóltunk egy szót sem, csak szorosan öleltük egymást.
Magamhoz térve az emlékek jóleső melegségéből felvettem a telefont az ágyamról és benyomtam a kettes gombot, ami Pat száma volt gyorshívón. Tudom, hogy a tegnap délutánból arra lehetett következtetni, hogy továbbléptem és nem tervezek semmilyen bosszút, de ahogy ma este megláttam...muszáj megbosszulnom. Mindenféle érzelmet félre rakok, kivéve a haragot.
Harmadik csengésre felvette. - Sarah? - hallottam meg a hangját.
- Igen, én vagyok az. Beszélhetnénk?
- Persze. Minden oké?
- Éppen ez az. Van egy kis gond...illetve jó nagy - kezdtem bele.
Feltette a két könyvet a helyére és nyúlt volna a következőért, amit nyújtanom kellett volna neki, de nem tettem, mert őt bámultam. Ó, te buta! Elpirulva siettem oda a következő két könyvért. Amint odanyújtottam neki, megfogta, de nem vette el egyből. Engem nézett, pontosabban a szemembe. Én is így tettem, és engedtem magamnak, hogy annyi idő után most ne kapjam el a tekintetem róla. Elvesztem a kék szempárban és rájöttem, hogy a családomon kívül ő volt számomra az utóbbi két évben a biztos pont. Ő mindig ott volt mellettem. Amíg Nora korházban volt, a temetésen és az utána elkövetkezendő években. Én...én szeretem őt. Jöttem rá. Nem tudom, hogy eddig hogy nem tűnt fel.
- Köszönöm - szólalt meg csendesen.
- Szivesen - mosolyogtam rá először, ki tudja mióta. Láttam a meglepődést az arcán. Ledöbbent. Kuncognom kellett a feje láttán. Milyen elviselhetetlen lehettem. Nem mosolyogtam, nem nevettem, csak akkor szólaltam meg ha nagyon muszáj volt. Ennek vége. Én nem ilyen vagyok.
A könyveket még mindig ketten tartottuk. Még mindig meglepődve nézett rám. Kikaptam a regényeket a kezéből és elfutottam a polcok közé. Ahogy megfordultam még mindig nem sikerült felocsúdnia a "sokktól". - Vedd el ha tudod - kiáltottam a hátam mögé. Elbújtam egy könyves szekrény mögé és vártam, hogy mit lép. Tudtam, hogy ez most váratlan fordulat számára, de ha jöbban belegondol itt volt az ideje, hogy felébredjek végre. Meghallottam, ahogy lemászott a létráról és elindult felém. - Sarah! Gyere csak elő - elindultam az ellentétes irányba, mint amerre a hangját hallottam. Kikkkuntattam a szekrény mögül, de sehol nem láttam. Kiszemeltem a következő polc sort. Afelé rohantam és befordultam volna a két polcsorral közrefogott kis folyosóra, amikor valami keménynek ütköztem. A könyvek kiestek a kezemből és a földön landoltak. Én talpon maradtam, de megtántorodtam. Felpillantottam és Pattel találtam szemben magamat. - Meg vagy - nézett rám nevető szemeivel. - Azt csak hiszed - felkaptam a két könyvet és rohantam tovább. Kemény 5 másodpercig érezhettem a győzelem mámorát, amikor a táskám pántjába beleakadt a lábam és az asztal mellett elterültem a földön. Ennyit a győzelemről. Kellett nekem a földre rakni a táskámat. - Sarah! - rohant oda hozzám Pat - Jól vagy? Próbált felsegíteni, de én akkor már rég nem rá figyeltem. Az asztal alatt, ami mellé estem egy könyv volt, szétnyitva, lapjaival a föld felé fordítva. A borítójára teljes rálátásom nyílt. Charles Dickenstől volt a Szép remények. Pip és Estella története. Benyúltam érte. Nem álltam fel, a földön maradtam, Pat mellém ült. -Mi az Sarah? Ránéztem. Ahogy megtettem, rájöttem, hogy nem maradhatok tovább távol tőle. Közel kell magamhoz engednem. Így hát beszéltem: - Ez volt Ally kedvenc könyve. Nem szeretett olvasni, de ezért a könyvért odáig volt. Állandóan ezt olvasta. Nem is értem, hogy nem jegyezte meg még az egész történetet. - Te nem olvastad? - a kérdés mint nyílvessző fúródott bele a mellkasomba. - Nem - néztem rá. Könnyeket éreztem végigcsorogni az arcomon - Miért nem olvastam? Mindig is mondta, hogy olvassam el, de sose vettem komolyan. Leráztam annyival, hogy miatta már ismerem a történetet és nem érdekel. Ő erre azt mondta, hogy ez nem igaz. Ahányszor elolvassa, egy újjabb apró kis részletre bukkan. És ennyiben hagytuk. Miért? - néztem Patricre. -Miért nem tudtam volna egyszer az életben elolvasni? Ezt az egyet kérte tőlem. És én nem tettem meg - elhajítottam a könyvet a könyvtár másik oldalára. Miért? Miért nem olvastam el? - zokogtam. - Sarah, nyugodj meg! - fogta meg a karomat. - Eressz el!
-Sarah! Elég legyen! Egy könyv nem változtatott volna ezen az egészen semmit. Nem te tehetsz a balesetről, és arról sem, ami Allyvel történt. Minden nap hálát adok az égnek, hogy neked nem esett semmi komolyabb bajod azon az éjszakán. Én....belegondolni se merek mi lenne velem nélküled...Sarah fontos vagy nekem. Megszoktam a csendességed ebben a két évben és, hogy nem láthattalak mosolyogni, önfeledten nevetni. De most az előbb megváltozott valami. Kacagtál, flörtöltél - pirult el. Igaz, az eltelt két évben végig ott voltam melletted, több időt töltöttem veled, mint eddig valah, de nem voltál boldog. Én csak azt szeretném tudni, mit tegyek, hogy boldog legyél? Olyan mint mint az előző fél órában - kétségbeesett tekintettel nézett rám. Hüvelykujjával finoman törölte le a legördülő könnycseppeket. - Én csak....csak azt kérem, hogy maradj velem - néztem fel rá. Igen, azt akarom, hogy velem legyen. Két tenyerébe vette az arcomat és azt mondta: - Az megoldható - lassan közelített felém. Tudtam, hogy meg akar csókolni én pedig akartam is. Ajkaink összeértek. Nyelvével szétnyitotta zárt ajkaimat, így utat nyert a számba. Nyelveink találkoztak egymással. Hamarabb véget ért, mint gondoltam. Elhúzódott, de nem engedtem. Megragadtam fekete pulóverét karjánál fogva és magamhoz húztam. Nem szóltunk egy szót sem, csak szorosan öleltük egymást.
Magamhoz térve az emlékek jóleső melegségéből felvettem a telefont az ágyamról és benyomtam a kettes gombot, ami Pat száma volt gyorshívón. Tudom, hogy a tegnap délutánból arra lehetett következtetni, hogy továbbléptem és nem tervezek semmilyen bosszút, de ahogy ma este megláttam...muszáj megbosszulnom. Mindenféle érzelmet félre rakok, kivéve a haragot.
Harmadik csengésre felvette. - Sarah? - hallottam meg a hangját.
- Igen, én vagyok az. Beszélhetnénk?
- Persze. Minden oké?
- Éppen ez az. Van egy kis gond...illetve jó nagy - kezdtem bele.
2014. május 3., szombat
1. Bell
Sarah egy pillanat töredékéig úgy tűnt, hogy ki fog rohanni az erkélyre de nem tette. Csak nyugodtan elsétált mellettem és kilépett az erkélyajtón. Nem akartam tolakodó lenni, így arréb sétáltam és vártam.
5 perccel később úgy jött vissza az erkélyről, mintha nem látott volna semmit. Most csak tetteti vagy tényleg nem látta? Az asztalánál álldogáltam feszülten, szemben az ablakkal. Láttam, hogy hogyan markolta a korlátot. - Sarah,...minden rendben? - kérdeztem aggódva.
- Persze, Hugi minden - mondta meglepően nyugodt hangon. Kézfejével végigszántott gyönyörű haján és leült az ágyára, a sarokba - Mégis mi baj lenne? - nem nézett a szemembe.
- Hát, nem láttál kint senkit és semmit? - próbáltam puhatolózni - Elvihetnénk Simont sétáltatni és addig beszélgethetnénk.
Simon a két éves kisfiú Boarder Callink. Mindig megkapjuk az ismerősöktől, hogy egy pásztorkutyának nem bent van a helye, de az egész család imádja. Nem lenne szívünk kint tartani. Mindig velem alszik, osztozkodunk az ágyamon. - De itt is maradhatunk, csinálhatok forrócsokit, begubózunk a TV elé vastag takarókba és nézünk valami jó akció vagy horror filmet - soroltam az ötleteimet - Mit szólsz hozzá?
- Miért pont akció filmet? A horrortól meg félsz. Még egyet sem bírtál végignézni - ráncolta össze a szemöldökét maga elé meredve, egy kis félmosoly kíséretében.
- Mert hát...arra gondoltam, hogy most talán nincs kedved egy csöpögős és ostoba romantikus filmet nézni, hogy ilyen a helyzet aztán meg először és utoljára ajánlom fel azt, hogy megnézek veled egy horror filmet, amitől tuti, hogy nem fogok aludni egész éjszaka, de nem baj...majd át jövök hozzád aludni. Meg most kivételt teszek, hogy tudom milyen....
- Hugi, nem értelek ne haragudj! - vágott a szavamba, és még mindig nem nézett rám - Miért kéne beszélgetnünk, meg begubóznunk? És miért kérdezgeted azt, hogy nem láttam-e kint valakit? Az ég adta egy világon nem volt semmi és senki a növényeken kívül. Egyébként meg, már miért is ne akarnék romantikus filmet nézni? Most jöttem össze Patrickkel boldogabb vagyok mint valaha.
- Köszönöm, hogy felajánlottad a filmnézést, de most inkább egyedül szeretnék lenni, meg lehet, hogy most korábban le is fekszem. Sőt, még lehet, hogy előtte felhívom Patricket.
- De még csak fél 8 lesz - köztudott, hogy Sarah éjjeli bagoly.
- Persze - nézett rám végre mosolyogva, de a tekintete megváltozott. Metsző lett és kihunyt belőle a csillogás. Tudtam, hogy valami nincsen rendben, de miért nem mondja el? Amíg így magába fordul nem tudok mit tenni.
-Vidd el Simont sétálni Lucasszal, biztos ráér. De köszönöm, hogy ennyit gondolsz rám - hátat fordított és bezárta az erkélyajtót és visszamászott az ágyába.
"5 perc múlva a házatok előtt? Viszem Simont sétáltatni."
"Persze, várlak titeket. Minden ok?"
Lucas Riderrel egészen csecsemő korom óta elválaszthatatlan barátok voltunk. Egy év különbséggel születtünk. Ő most tizenhat én tizenöt. A szüleink együtt tologattak minket a babakocsikban. Egy oviba jártunk, aztán egy suliba is. Egy utcányira laknak tűlünk. Már pelenkás korunkban is szoros volt a kapcsolatunk ami mostanáig tart. 2 éve mégjobban összenőttünk, a baleset miatt. Volt egy időszak, mikor sem Sarah sem pedig Thomas nem nagyon nyitott felénk. Ahogyan a legjobb barátnőm Lara sem. Lucas, már egy egészen rövidke smsből is képes volt le szűrni, ha gyötör valami. Most is rájött. Megeresztek egy félmosolyt.
"Majd elmondom"- írtam.
Mielőtt elindultam Lucashoz átmentünk Simonnal a házunk kert felőli oldalára. Arra nézett Sarah szobája.
Kertvárosban lakunk, innen megyünk be minden reggel busszal vagy kocsival a városközpontba, a sulikba. A házunk a kertváros végén van. A bal oldalon még van egy szomszédos ház, ahogyan szemben is, (Jeremyék háza) a másik irányban viszont szőlőtőkék vannak, azon túl pedig van egy lovarda. Oda szoktunk járni Larával és Lucasszal lovagolni.
Kinyitottam a kis kertkaput, - ami természetesen megint akkorát nyikordult, hogy Sarah is biztos meghallotta...és az összes szomszéd is,- és felnéztem Sarah ablakaira.
Jól sejtettem. Az összes redőny le volt húzva. De, akkor látnia kellett. Mégis mi másért tette volna? - Ó, Sarah! - csóváltam meg a fejem.
- Bell! - szólított meg újra az ő hangja.
A hang irányába fordultam - nem láttam tisztán, egy fa eltakarta az erkélyét - és csak ennyit suttogtam a félhomályba: - Miért kellett visszajönnöd? Ezzel tönkreteszed! - ezután elfutottunk.
5 perccel később úgy jött vissza az erkélyről, mintha nem látott volna semmit. Most csak tetteti vagy tényleg nem látta? Az asztalánál álldogáltam feszülten, szemben az ablakkal. Láttam, hogy hogyan markolta a korlátot. - Sarah,...minden rendben? - kérdeztem aggódva.
- Persze, Hugi minden - mondta meglepően nyugodt hangon. Kézfejével végigszántott gyönyörű haján és leült az ágyára, a sarokba - Mégis mi baj lenne? - nem nézett a szemembe.
- Hát, nem láttál kint senkit és semmit? - próbáltam puhatolózni - Elvihetnénk Simont sétáltatni és addig beszélgethetnénk.
Simon a két éves kisfiú Boarder Callink. Mindig megkapjuk az ismerősöktől, hogy egy pásztorkutyának nem bent van a helye, de az egész család imádja. Nem lenne szívünk kint tartani. Mindig velem alszik, osztozkodunk az ágyamon. - De itt is maradhatunk, csinálhatok forrócsokit, begubózunk a TV elé vastag takarókba és nézünk valami jó akció vagy horror filmet - soroltam az ötleteimet - Mit szólsz hozzá?
- Miért pont akció filmet? A horrortól meg félsz. Még egyet sem bírtál végignézni - ráncolta össze a szemöldökét maga elé meredve, egy kis félmosoly kíséretében.
- Mert hát...arra gondoltam, hogy most talán nincs kedved egy csöpögős és ostoba romantikus filmet nézni, hogy ilyen a helyzet aztán meg először és utoljára ajánlom fel azt, hogy megnézek veled egy horror filmet, amitől tuti, hogy nem fogok aludni egész éjszaka, de nem baj...majd át jövök hozzád aludni. Meg most kivételt teszek, hogy tudom milyen....
- Hugi, nem értelek ne haragudj! - vágott a szavamba, és még mindig nem nézett rám - Miért kéne beszélgetnünk, meg begubóznunk? És miért kérdezgeted azt, hogy nem láttam-e kint valakit? Az ég adta egy világon nem volt semmi és senki a növényeken kívül. Egyébként meg, már miért is ne akarnék romantikus filmet nézni? Most jöttem össze Patrickkel boldogabb vagyok mint valaha.
- Köszönöm, hogy felajánlottad a filmnézést, de most inkább egyedül szeretnék lenni, meg lehet, hogy most korábban le is fekszem. Sőt, még lehet, hogy előtte felhívom Patricket.
- De még csak fél 8 lesz - köztudott, hogy Sarah éjjeli bagoly.
- Persze - nézett rám végre mosolyogva, de a tekintete megváltozott. Metsző lett és kihunyt belőle a csillogás. Tudtam, hogy valami nincsen rendben, de miért nem mondja el? Amíg így magába fordul nem tudok mit tenni.
-Vidd el Simont sétálni Lucasszal, biztos ráér. De köszönöm, hogy ennyit gondolsz rám - hátat fordított és bezárta az erkélyajtót és visszamászott az ágyába.
Mielőtt kiléptem a szobájából körbenéztem a kis helyiségben, ami Sarah menekülőhelye és kuckója volt, mint nekem saját szobám. Az ajtó takarásában álltam, így nem láthatott az ágyából. A szemben lévő falrészen volt a széles ablak, mellette az erkélyajtó. Az a fal és a vele szemben lévő, fehérek voltak a másik kettőn pillangós kis matricák voltak, fűzöld, babarózsaszín, ég és tengerkék színben és még sok másban. A fehér falak legalább felét a lepkék színével megegyező képkeretek borították, bennük a barátairól és róla készült képek. Ott volt a tavalyi fesztiválon készült csoportkép, amin Patrick, Nora, Thomas, Lucas, Lara és Én is rajta voltam. Ally távozása és a halála hatalmas űrt hagyott maga után mindannyiunkban, és máig nem tettük túl magunkat elvesztésén. Sarah azért mert elvesztette legjobb barátnőjét, én pedig a nővéremet tulajdonképpen. A balesetet követően magába fordult, és elutasított mindenfajta gyöngéd közeledést irányomba. Elutasító volt, beszélni sem lehetett vele. Eltaszított magától. De nem csak nekünk voltak ilyen problémáink. Thomas, Nora, Patrick, Lara életét visszafordíthatatlanul megváltoztatta Ally elvesztése. Minek kellett Jeremynek visszajönni? Csak mègjobban össze zavarja a dolgokat. Ökölbe szorult a kezem arra a gondolatra, hogy mi van akkor ha újra szerepet akar játszani a nővérem életében? Azt nem engedhetem. Végig néztem a képeken és az egyiken megakadt a tekintetem. A régi mosolygó Sarah volt rajta...Jeremyvel. A falon hagyta, annak ellenére, hogy Jert hibáztatja a balesetért. Ennyi idő elteltével és Ally elvesztésével még mindig szeretné? Az nem lehet...biztosan véletlenül hagyta fent. Kételyek között és nem tudva mit tegyek lábujjhegyen megfordultam és átlopakodtam saját szobámba Simonhoz, ami Saráé mellett volt.
"5 perc múlva a házatok előtt? Viszem Simont sétáltatni."
"Persze, várlak titeket. Minden ok?"
Lucas Riderrel egészen csecsemő korom óta elválaszthatatlan barátok voltunk. Egy év különbséggel születtünk. Ő most tizenhat én tizenöt. A szüleink együtt tologattak minket a babakocsikban. Egy oviba jártunk, aztán egy suliba is. Egy utcányira laknak tűlünk. Már pelenkás korunkban is szoros volt a kapcsolatunk ami mostanáig tart. 2 éve mégjobban összenőttünk, a baleset miatt. Volt egy időszak, mikor sem Sarah sem pedig Thomas nem nagyon nyitott felénk. Ahogyan a legjobb barátnőm Lara sem. Lucas, már egy egészen rövidke smsből is képes volt le szűrni, ha gyötör valami. Most is rájött. Megeresztek egy félmosolyt.
"Majd elmondom"- írtam.
Mielőtt elindultam Lucashoz átmentünk Simonnal a házunk kert felőli oldalára. Arra nézett Sarah szobája.
Kertvárosban lakunk, innen megyünk be minden reggel busszal vagy kocsival a városközpontba, a sulikba. A házunk a kertváros végén van. A bal oldalon még van egy szomszédos ház, ahogyan szemben is, (Jeremyék háza) a másik irányban viszont szőlőtőkék vannak, azon túl pedig van egy lovarda. Oda szoktunk járni Larával és Lucasszal lovagolni.
Kinyitottam a kis kertkaput, - ami természetesen megint akkorát nyikordult, hogy Sarah is biztos meghallotta...és az összes szomszéd is,- és felnéztem Sarah ablakaira.
Jól sejtettem. Az összes redőny le volt húzva. De, akkor látnia kellett. Mégis mi másért tette volna? - Ó, Sarah! - csóváltam meg a fejem.
- Bell! - szólított meg újra az ő hangja.
A hang irányába fordultam - nem láttam tisztán, egy fa eltakarta az erkélyét - és csak ennyit suttogtam a félhomályba: - Miért kellett visszajönnöd? Ezzel tönkreteszed! - ezután elfutottunk.
2014. április 30., szerda
Prológus
Bell Bird az erkélyén állt és a félhomályban esőtől nedves kertjüket nézte. A levegőt friss és nedves növények illata töltötte be. A kert egy hosszú, széles, egyenes sávban helyezkedett el az erkély alatt. A gyep zöld volt, néhány helyen meg-megcsillant a vizes fű. A kert egy kis részén veteményes volt, mellette pedig virágágyás, az egykori homokozó helyén. Középen pedig kedvenc cseresznyefája terpeszkedett.
Bell, szerette ezt az erkélyt és a kertet. Születésétől kezdve itt élt a szüleivel és a nővérével, Sarah Birddel.
Tekintete a kertjükről átsiklott a szemközti házra. Ott is, ugyanúgy mint a Bird házban az erkély a kert felé nézett. Teljes rálátás nyílt egyik lakásból a másikba. Bell, tudta jól, hogy kik laktak a szomszédban. A ház egy középkorú házaspár otthona volt. Két éve még a fiúk is ott lakott. Jeremy Brownak hívták. Tizenhat éves volt, amikor javítóintézetbe került. Utána a szülei is elköltöztek, nem maradtak ebben a kertvárosban. Azóta nem látta és nem is hallott Jeremyről senki semmit. Az utóbbi években üresen állt és sosem égett a villany a szomszédban. Egészen mostanáig. Bell meglepődve látta, hogy felgyulladt a lámpa a fiú egykori szobájában.
- Ki költözött be? - suttogta halkan.
Ekkor kinyílt a ház erkélyajtaja. Ahogy Bell látta egy fiú lépett ki a szobából. A rossz fényviszonyok miatt nem tudta kivenni az arcát. A fiú észrevette őt és integetett neki.... Úgy tűnt ismeri valahonnan.
- Te vagy az Bird?! - hitetlenkedés és öröm keveréke hallatszódott ki a hangjából. Előrelépett az erkély korlátjához, és a fény végre megvilágította az arcát.
A lány gyorsan visszahúzódott szobája árnyékába, mintha meg se hallotta volna. Neki simult az ajtó melletti ruhásszekrénynek. Jól ismeri ezt a becenevet. Ennek nem fog örülni a testvére. - Nem tudhatja meg Sarah - motyogta félhangosan.
- Mit nem tudhatok meg? - hallotta meg hirtelen Sarah, a nővére hangját. Az előbb még a konyhában vacsorázott, hogy ilyen végzett ilyen hamar? Nem nézett rám - az ablak melletti asztalán pakolt - nem látta kétségbeesett arcomat.
"A fenébe is...ebből csak baj lehet" - szitkozódott magában. - Öhm...semmit...csak...
- Beköltözött valaki a szomszéd házba? - csillant fel a szeme és táncolva odaszökdécselt az ágyához, ami az asztalától volt átlósan pár lépésre a falhoz tolva. "Nem mondhatom el neki az igazat, hisz nem is biztos, hogy RÓLA van szó. Megbántódna ha azt hinné, hogy ilyennel etetem."
-Az van, hogy szerintem...ha-ha jól-jól lá-lá-ttam, akkor annak a valakinek nem nagyon örülnél - dadogta Bell.
-Ugyanmár Bell! Ne csináld! - kezdte el hajtgatni az ágyán lévő ruhákat mosolyogva - Én is kíváncsi vagyok - dudorászva tovább hajtogatott. "Persze,hogy ilyen jó kedve van. Most jött össze Patrickkel. Sokáig tartott neki, de Pat megvárta. Talán ha megpróbálom elterelni a témát..."
- Nem visszük el Simont sétáltatni?
- Bell! Ne terelj! Mondd el! - nézett rám nevetve.
Ránézett az arcomra és mintha elszakadt volna benne valami. "Csak ne engedje magát megint elsodródni mint egy hajó, mikor elszakad a kötél ami eddig a kikötőhöz, a biztos ponthoz tartotta. Könyörgöm!"
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)