5. Thomas

  - Thomas! - robbant be a szobámba Lucas. Az ajtó majdnem kiszakadt a helyéből.
- Jézus, öcsi mi van? - keltem fel az ágyamból meglepetten. Rápillantottam az asztalomon lévő órára és meglepődve láttam, hogy tíz óra van. Mit csinált ez kint ilyenkor? Estére mindig begubózik, főleg ha megjött a repülős újságja. Hozzá se lehet szólni ilyenkor. - Mit csináltál, hogy így bepörögtél? Csak nem Bellel? Tudtam én, hogy van köztetek valami - emelgettem a szemöldököm.
- Most nem Bellről van szó - fogta meg a fejét - hanem Jeremyről. Képzeld, visszajött! - lehuppant mellém az ágyra.
- Jeremy Brown? Komolyan? Öcsi, ez nem olyan téma, hogy viccelhetsz vele, úgyhogy ne szivass.
- Nem szivatlak, mondom, hogy visszajött. Bell és Lara is látta - mikor eljutott a tudatomig Lucas utolsó mondata, ledöbbentem. Jeremy Brownt két éve nem látta senki, a baleset óta. Pontosan a baleset másnapja óta, július 28-tól. Javítóintézetbe került. Tizenhat éves volt, mikor ez az egész történt. Kiskorúnak számított még, úgyhogy csak javítóba került. Hazaengedték volna? Nem tudtam, hogyan kellene reagálnom. Jeremy a legjobb barátom volt. Bárki vezethette volna azt a kocsit, lehet úgy is megtörtént volna a káosz. Ugyanakkor Nora a barátnőm, aki kórházba került miatta.
- Nem tudom most örülnöm kellene-e neki, vagy sem? - néztem Lucasra kérdő tekintettel.
- Tudom, most biztosan arra gondolsz, hogy Jeremy a legjobb haverod volt, de ő jutatta Norát kórházba, és ő miatta nem emlékszik semmire - hadarta el, mint aki már kívülről fújja az egész történetet. De az egészet nem tudja. Ő nem volt ott éjszaka. Biztosan szeretné, ha elmondanám neki, hogy pontosan mi történt, de nem most fogom. Majd hamarosan.
- Igen, pontosan erre. Megbocsátanék Jeremynek, ha nem lenne Norával ez az amnéziás dolog.
- Thomas, azt ne felejtsd azért el, hogy hasznod származott abból, hogy Nora elvesztette az eszméletét. Tulajdonképpen, azt, hogy vele lehetsz, Jeremynek is köszönheted...hisz, ha a baleset nem lett volna, most nem lennétek együtt.
- Miért érzem úgy, hogy Jeremy pártját fogod? - néztem rá értetlen tekintettel.
- Mert...talán így is van. Ma este Larát megakadályoztam egy nagy őrültségben és a szemem láttára omlott össze. Az anyja azt mondta neki, hogy bárcsak ő ült volna akkor este a kocsiban nem Ally. Hogy lehet ilyen kegyetlen az a nő vele? - felállt az ágyról és idegesen járkálni kezdett kis szobámban - Bell is kiakadt rögtön, ahogy elkezdtünk sétálni. Én...aggódok érte. Csak remélni tudom, hogy Sarah nem fog megint összeomlani, mert akkor Bell boldogságának megint annyi lenne. Nem akarom, hogy újra minden a tetejére forduljon, mint annak idején és...
- Lucas, - vágtam bele a szavába. Ha egyszer belekezdett nehéz volt leállítani - figyelj! Ameddig tudod tartsd távol Bellt Jeremytől és tereld el a figyelmét. Próbáljatok meg kimaradni ebből az egészből. Szervezz vele sok programot, ami gondolom nem lesz gond, én pedig Norával leszek, és reménykedek benne, hogy nem jön vissza az emlékezete. Akármennyire is nem haragszom Jerre, ha Nora a közelébe kerül félek, hogy újra emlékezni kezd. Azt nem engedhetem - meredtem magam elé. 
- De Thomas, előbb utóbb ki fog derülni. Nem tudod megakadályozni, hogy ne találkozzon Jeremyvel. Bízz Norában! Lehet, hogy nem is fog rád haragudni - hagyta végre abba a járkálást.
- Ó, öcsi te abban ne reménykedj! Nem láttad, akkor éjjel mikor kidobott. Nem akarom újra átélni azt az érzést.
- Most még azt se tudja Nora, hogy visszajött Jeremy, van még időd kitalálni mit tegyél - indult el az ajtó felé.
- Öcsi, el sem tudom képzelni mi lenne velem nélküled! - néztem rá hálás tekintettel.
- Elég a nyáladzásból! Máskor rugdosva löksz ki a szobádból - vigyorgott rám.
- Na húzás kifelé! - nevettem el magam.
  Bezáródótt az ajtó és akaratlanul felidéztem magamban azt a napot, mikor Nora felébredt a kómából és látogatókat is beengedtek hozzá.
  - Ti vagytok Nora barátai? - lépett hozzánk a főorvos komolyan. Fél hold alakú kis szemüvegén keresztül vizslatott bennünket.
- Igen, mi vagyunk azok. Thomas Rider vagyok, Nora barátja - ráztam kezet az orvossal.
- Hm...csak a volt a barátja - köhögött bele Sarah a kezébe. Szúrós szemmel próbáltam elhallgattatni, de cserencsére az orvos nem vett tudomást az előbbi mondatról.
- Egy valaki bemehet hozzá, de nem zaklathatjátok fel semmivel. Nagyon fáradt és sok pihenésre van szüksége, öt percet kaptok - határozottan ránk nézett és elment.
   - Thomas, nem hinném, hogy a legjobb ötlet bemenned Norához - fogta meg a karomat Sarah. Szemei duzzadtak voltak, aranyvörös haja csapzottan hullott a vállára.
- Sarah, muszáj látnom! Kérlek! Engedd, hogy én menjek be - könyörgőn néztem rá, próbáltam meghatni.
- Menj, de innentől kezdve a te dolgod, hogy hogyan irányítod ezt az egészet, de vigyázz Norára! 
- Köszönöm! - és már rohantam is végig a sivár, fehér folyosókon, el a tolókocsis nénik, bácsik mellett, hogy láthassam. A szobája elé érve megtorpantam. Rettentően izgultam és féltem, hogy milyen lesz a találkozás. A gyomrom háborgott, a szívem dörömbölt és még izzadni is elkezdtem. Nedves tenyeremet megtöröltem a nadrágomban, a hajamon igazítottam még egy utolsót. Vettem egy mély levegőt és benyitottam a szobába. Körülnéztem és Norát kerestem a tekintetemmel. Egyszerű szoba volt, fehér falakkal és egy korházi ággyal, de nem volt ott. A szobához tartozott még egy kis fürdőszoba helyiség, gondolom egy kis vécével. Közelebb léptem az ágyhoz, hogy meggyőződjek róla, biztosan nincsen ott, amikor meghallottam a hátam mögül a hangját.
- Thomas? - félénken szólított, mint aki nem akarja elhinni, hogy én vagyok az.
- Nora! - odafutottam hozzá és szorosan a karjaimba zártam. Nem tudtam mi lesz a reakciója, hogy mire emlékszik és mire nem.
  Pár másodperccel később, már szorosan a mellkasomba fúrta a fejét, és zokogott.
- Azt hittem te is...meghaltál a balesetben mint Ally. A szüleim nem mondtak rólad semmit, mikor felőled kérdeztem.
Hát persze, hogy egy szót sem ejtettek rólam, összetörtem egy hónappal ezelőtt Nora szívét.
- Mondd csak, nem emlékszel semmire?
- Az túlzás, hogy semmire - gondolkodott el szipogva - a balesetre egyeltalán nem, és az előtte lévő eseményekre sem. Azt mondta az orvos, hogy idővel talán visszajönnek az emlékek, de ne nagyon reménykedjek bennük. Történt valami fontos a baleset előtt? - nézett rám nagy szemeivel.
Hatalmas kő gördült le akkor a szívemről.  Tudtam, ha most nem viláágosítom fel a kettőnkkel kapcsolatos szakításról, olyan vonatra szállok fel, ami soha nem fog megállni. Nem szállhatok ki belőle. A hazugság tönkretehet egy kapcsolatot tudom, de ez a hazugság most arra szolgált, hogy megmentsem Norát és magamat. Kettőnkért válaszoltam ezt: - Nem, dehogy! Semmi sem történt, ami érdekes lenne - és ezzel a mondattal felszálltam a vonatra. Azóta is rettegek attól, hogy Nora emlékezni kezd, de a megnyugvást az arcán, amit akkor láttam, bizonyítékot adott arra, hogy megérte hazudni.
  Ezután két éve hátat fordítottunk a múltnak és csak a jelenre koncentráltunk. De Jeremy visszatértével kísért minket a múlt és előbb vagy utóbb szembe kell néznünk vele. Norának az emlékeivel, nekem pedig a hazugságaimmal. Csak egy dologban voltam biztos. Ha előbb vagy utóbb ki kell derülnie, akkor az utóbbit akarom választani. Nem veszíthetem el Norát.