6. Nora

  Az ágyamon feküdtem, fülhallgatóval a fülemben és a Thomasszal közös képünket néztem. A plafonra volt felragasztva. Minden egyes reggel, mikor kinyitottam a szemem, az első dolog, amit láttam a képünk volt. Inkább hatalmas poszternek volt mondható.
  Mikor  baleset után két héttel hazaengedtek a kórházból a posztert szétszakítva találtam a vadvirágokkal tapétázott szobám egyik sarkában. Nem tudtam mi történhetett vele, aztán megkérdeztem Thomast.
  Az ágyamon feküdtünk, a fejem a mellkasán nyugodott. Csak csendben feküdtünk, és egymás légzését hallgattuk. Próbáltuk bepótolni az elvesztegetett időt. Aztán Thomas megkérdezte, amire én magam sem tudtam a választ.
- Hol van a poszter a falról?
- Tőled akartam megkérdezni. Hazajöttem és az első, amit megláttam, hogy széttépve a sarokba volt hajítva. Csak nem összevesztünk valami írtó "fontos" dolgon? - könyököltem fel a mellkasára, mutatóujjammal kis köröket rajzolva rá. A kérdés hatására teste megmerevedett. - Thomas, minden rendben?
- Hát persze miért ne lenne? - simogatott végig a felkaromon. - Nem emlékszel miért néz ki úgy a poszter, mintha a kutya szájából húzták volna ki? - kérdezett rá újra hitetlenkedve
- Ömm...nem. Tudod volt egy baleset, ha nem emlékszel rá, aminek köszönhetően ALIG emlékszem bármire is! Szerinted kellene? - aggódtam és egy kicsit fel is húztam magam. Teste, mondatom hallatán kicsit ellazult, bár még mindig merev volt.
- Sajnálom, nem így akartam kérdezni, de mivel én sem emlékszem, nem hinném, hogy fontos lenne. Majd elmegyek és megcsináltatnom - engem abban a pillanatban a képünk kérdése foglalkoztatott a legkevésbé. Idegesített, hogy nem tudom miért tettem.
- Nora, tudom, zavar, hogy nem emlékszel dolgokra, de ne siettesd. Ha erőlteted, lehet csak rosszabb lesz. Túl sok szörnyűség történt az utóbbi időkben. Most rendeződni látszanak a dolgok, próbáljunk a jelenre koncentrálni.
- Túl sok szörnyűség? - ráncoltam össze a szemöldököm - Egy borzalmas dolog történt, ami Ally... halála volt - nyomtam meg az egy szót. 
- Persze, tudom, én is erre gondoltam - felült és oldalra fordult az ágyon. A padlót nézte, aztán végül megszólalt - De mégsincs igazad. Ally elment, te pedig kórházba kerültél. El is veszíthettelek volna - nézett rám tengerkék színű szemeivel - Ez több volt, mint egy szörnyűség - Egy könnycseppet láttam megcsillani szeme sarkában. Nem gondoltam arra, hogy Thomasnak ez milyen nehéz időszak lehetett. Azt hitte, hogy meghalok. Csak magammal foglalkoztam és az amnéziámmal. Nem jutottak eszembe a megfelelő szavak, így lekászálódtam az ágyam másik oldaláról és odasiettem hozzá. Megálltam előtte és gyengéd csókot nyomtam ajkára. Lovaglóülésben az ölébe helyezkedtem és szorosan átölteltem. - Itt vagyok és jól vagyok! Nézz rám Thomas! - hátrébb hajoltam, hogy jól lásson - Igazad van, nem fogom erőltetni az visszaemlékezést. Bármi is történt, én még mindig szeretlek! Lehet ennek így kellett lennie - mosolyogtam rá. Egy kis szünet elteltével végre ő is megszólalt.
- Én is Szeretlek Nora! - nézett mélyen a szemembe.
  Akkor délután azonban nem mondtam igazat neki. Minden pillanatban arra vártam, hogy egy érintéstől, egy tárgytól vagy bármi mástól hirtelen visszatérnek eltűnt emlékeim. Lehet, hogy a baleset pillanata kitörlődött az emlékezetemből, de azzal együtt elvesztettem az előtte történő egy hónapban a boldog emlékeket is. Éreztem, hogy Thomas nem mondott nekem igazat a kórházban, mikor megkérdeztem, történt-e valami fontos. Akkor, abban a pillanatban elhittem, de ahogy teltek a napok éreztem, hogy valami nincs rendben. Bármilyen kérdést, amit feltettem azzal az egy hónappal kapcsolatban kitérő válaszokat adott. Ideges lett tőle és csak azt hajtogatta ne erőltessem az emlékezést. Sarát is próbáltam faggatni, ahogyan Lucast is és a többi barátomat is de semmi olyat nem mondtak, ami hasznomra vált volna. Így hát látszatra lenyugodtam, úgy tettem mintha továbbléptem volna, de nem így volt.
  Megfogadtam magamnak, hogyha Jeremy visszatér egy nap a városba, és biztos voltam benne, hogy így lesz, beszélek vele. Neki tudnia kellett, hogy mi történt. A többiekre nem számíthattam.  Reméltem, hogy a visszatértével az emlékeim is előjönnek. Csak ő képes rá. És addig nem nyugszom, amíg meg nem tudok mindent.