Bárhonnan felismerném őt. Akár nappal van vagy éjszaka.
Jól ismertem erős, ölelő karjait amik oly sokszor átöleltek. A mélyzöld szempárt, amibe oly sokszor néztem. Világosbarna haját, amibe annyiszor túrtam bele ujjaimmal. És jól ismerem és emlékszem arra a két érzésre amit érzek és éreztem iránta. Csak néztük egymást a félhomályban. Mostmár biztosan tudom, érzem, hogy ő az. -Nem, az nem lehet - csöppent le egy könnycsepp a korlátot markolászó kezemre.
Egészen eddig nem gondoltam bele, hogy mit fogok, érezni ha újra találkozunkk. Talán azért mert reménykedtem benne, hogy soha nem kell látnom azután a vészterhes éjszaka után. De mostmár tudom...A szerelem helyett már nem érez mást csak gyűlöletet és bosszút.
Az egyetlen dolog, amit akkor éreztem, hogy legbelül hatalmas üresség van. Mintha egy szakadék szélén állnék, arra várva, hogy levessem magam onnan. De nem! Azt nem tehettem! Egy éjszakát hagyok magamnak, hogy a sokk után összeszedjem magam. Utána félrerakom az érzelmeimet és csak a bosszúra fogok koncentrálni.
Nem tudtam, hogy szóljak-e Norának, hogy visszajött, hisz a saját hugomnak sem mondtam el. Meg akartam kímélni, attól, hogy folyton azon görcsöljön, hogy vajon milyen állapotban vagyok.
Az sms mellett döntöttem, beszélni nem lett volna erőm. Nem borulhattam ki nagyon. Azt akartam, hogy azt lássák a többiek, hogy erős vagyok.
Nora, - pötyögtem be, de nem tudtam hogyan tovább. Görcsösen próbáltam megfogalmazni, hogyan adjam a tudtára, hogy visszajött, de képtelen voltam rá. Ideges lettem és dühös. Legszívesebben a szemközti falnak hajítottam volna a telefonomat.
Norának Disszociatív amnéziája van. Ez azt jelenti, hogy képtelen visszaemlékezni olyan eseményekre amit stressz vagy trauma kísért. Nora két évvel ezelőtt elvesztette az eszméletét. A baleset teljesen kitörlődött az agyából, ahogyan az előtte történő események is visszamenőleg egy hónapra. Thomas, a barátja a balesetet követően végig ott volt Norával a kórházban. Thomasnak nem kellett volna vele lennie, mert akkor már nem voltak együtt, de nem tudtam mit tenni. Nora elvesztette az emlékezetét, abból az időből, mikor még együtt voltak és jobbnak láttam, ha nem világosítom fel arról, hogy Thomas már nem a barátja, de biztos voltam benne akkor is és most is, hogy egyszer ki fog derülni, mit tett Thomas. Ő keverte ebbe bele magát, éppen ezért neki is kell megoldania. Norát túlságosan szerette ahhoz, hogy fájdalmat okozzon neki így nem aggódtam. Így is Ally távozása mindenkit összezavart és a barátaim mind a családjukkal dolgozták fel a tragédiát. Nora, attól a perctől kezdve, hogy megtudta miért került a korházba attól félt, hogyha a gyilkos - sajnálom, képtelen vagyok máshogyan nevezni - visszajön azzal együtt visszatérnek az emlékei, amit nagyon nem akart. Félt tőlük. Patrick, Thomas és én mindig is ott voltunk neki. Természtesen nem akartuk, hogy újra átmenjen ezen, mint mi. Ezért is kellett erősnek lennem.Én még képtelen vagyok a balesetre visszagondolni. Bell és Lucas biztos most is arról beszélnek. Huginak sosem beszéltem róla. Kicsi volt még, nem akartam, hogy megviselje.
Mi van ha nem is kellene attól félni, hogy visszatérnek Norának az emlékei? Tudnám úgy keverni a lapokat, hogy Nora biztonságban legyen. Magam elé képzeltem legjobb barátnőm arcát. Az állandóan mosolygó, idéző kék szemét, sötétbarna hullámos fürtjeit, ami már-már feketének is tűnhet. Kis pisze orrát, magasan ívelő, szinte már nevető szemöldökét. A félhold alakú kis heget a szemöldöke felett. A baleset nyoma. Nora mellett megjelent az én állandóan mosolyra görbülő szájú Patrickem. A kis pisze orrát körbe veszik a kis szeplők. Ugyanolyan sötét a haja, mint Noraé. Ő és No ikrek. Pat született hamarabb pár perccel, amit ki is használ. Úgy viselkedik, mintha ő lenne a két évvel idősebb bátyj. A vonásaik ugyanazok, de Patrick arca markánsabb. Pat a diáktanács elnöke, éppen ezért a legtöbb randink a gimi könyvtárában zajlott. Ott is csattant el az első csókunk, amire türelmesen várt. Az első randi után beérte egy puszival, mert tudta, hogy nehéz volt újra randiznom. Mellesleg az a csók tegnap történt. Onnantól már értetődőnek tűnt, hogy együtt vagyunk. Pat két évig várt rám. Most lehet azt gondoljátok, hogy mégis mi telt nekem két évbe, hogy tovább lépjek, de szükségem volt erre. Az utóbbi időkben csak sodródtam az árral, a kötél, ami a kikötőnél tartott elszakadt. Eltűnt Allyvel együtt, mintha sosem lett volna. De tegnap Patrick megmozdított bennem valamit.
Ahogy mondtam a könyvtárban voltunk és Patnek segítettem visszapakolni a könyveket a polcra. Volt, mikor csak csendben pakoltuk a könyveket és nem is szóltunk egymáshoz, csak élveztük a csendességet. Sok ilyen randink volt az elmúlt hetekben, legfőképpen miattam. - Számos alkalommal hívott randira, és két hete igent mondtam rá. Nem lett volna szívem visszautasítani. - Ez most nem olyan délután volt.
- Nora, feltudnád kettesével adogatni azokat a könyveket? - létráról mutatott le a mellettem lévő kis asztalkára, amin ott tornyosult a sok könyv.
- Persze, tessék - felemeltem két Verne regényt.
- Hm...szerettem Verne könyveit. Alsós koromban én is elakartam utazni a rejtelmes szigetre - arcán megjelent az a gyerekkori kis mosoly. Ábrándozva nézegette a két borítót. Akaratlanul is felé siklott a tekintetem. Nem vette észre, így kihasználtam az alkalmat és úgy vizsgáltam, amit egyébként utálok. Sosem voltam bámulós fajta, nem is értettem mi van velem. Mindig is érzékeny voltam arra ha valaki az utcán látványosan megbámul, pedig most én is ezt tettem Pattel. Kényszerítettem magamat, hogy ne nézzem olyan leplezetlenül de nem ment. Tekintetem újból és újból visszasiklott izmos karjára, ahogyan a könyveket rakosgatta vissza a polcokra. Aztán a karjáról a szemem az arcára vándorolt. Göndör, szinte fekete haját csodáltam. Elmosolyodtam, ahogyan eszembe jutott kiskori tüsi frizurája. 5 évesen azt mondta, hogy neki soha nem lesz ennél hosszabb haja. Ahogyan minden más ez is megváltozott rajta. A kisfiús pofit markáns, jóképű arc vette át. Miért csak most vettem ezt észre?
Feltette a két könyvet a helyére és nyúlt volna a következőért, amit nyújtanom kellett volna neki, de nem tettem, mert őt bámultam. Ó, te buta! Elpirulva siettem oda a következő két könyvért. Amint odanyújtottam neki, megfogta, de nem vette el egyből. Engem nézett, pontosabban a szemembe. Én is így tettem, és engedtem magamnak, hogy annyi idő után most ne kapjam el a tekintetem róla. Elvesztem a kék szempárban és rájöttem, hogy a családomon kívül ő volt számomra az utóbbi két évben a biztos pont. Ő mindig ott volt mellettem. Amíg Nora korházban volt, a temetésen és az utána elkövetkezendő években. Én...én szeretem őt. Jöttem rá. Nem tudom, hogy eddig hogy nem tűnt fel.
- Köszönöm - szólalt meg csendesen.
- Szivesen - mosolyogtam rá először, ki tudja mióta. Láttam a meglepődést az arcán. Ledöbbent. Kuncognom kellett a feje láttán. Milyen elviselhetetlen lehettem. Nem mosolyogtam, nem nevettem, csak akkor szólaltam meg ha nagyon muszáj volt. Ennek vége. Én nem ilyen vagyok.
A könyveket még mindig ketten tartottuk. Még mindig meglepődve nézett rám. Kikaptam a regényeket a kezéből és elfutottam a polcok közé. Ahogy megfordultam még mindig nem sikerült felocsúdnia a "sokktól". - Vedd el ha tudod - kiáltottam a hátam mögé. Elbújtam egy könyves szekrény mögé és vártam, hogy mit lép. Tudtam, hogy ez most váratlan fordulat számára, de ha jöbban belegondol itt volt az ideje, hogy felébredjek végre. Meghallottam, ahogy lemászott a létráról és elindult felém. - Sarah! Gyere csak elő - elindultam az ellentétes irányba, mint amerre a hangját hallottam. Kikkkuntattam a szekrény mögül, de sehol nem láttam. Kiszemeltem a következő polc sort. Afelé rohantam és befordultam volna a két polcsorral közrefogott kis folyosóra, amikor valami keménynek ütköztem. A könyvek kiestek a kezemből és a földön landoltak. Én talpon maradtam, de megtántorodtam. Felpillantottam és Pattel találtam szemben magamat. - Meg vagy - nézett rám nevető szemeivel. - Azt csak hiszed - felkaptam a két könyvet és rohantam tovább. Kemény 5 másodpercig érezhettem a győzelem mámorát, amikor a táskám pántjába beleakadt a lábam és az asztal mellett elterültem a földön. Ennyit a győzelemről. Kellett nekem a földre rakni a táskámat. - Sarah! - rohant oda hozzám Pat - Jól vagy? Próbált felsegíteni, de én akkor már rég nem rá figyeltem. Az asztal alatt, ami mellé estem egy könyv volt, szétnyitva, lapjaival a föld felé fordítva. A borítójára teljes rálátásom nyílt. Charles Dickenstől volt a Szép remények. Pip és Estella története. Benyúltam érte. Nem álltam fel, a földön maradtam, Pat mellém ült. -Mi az Sarah? Ránéztem. Ahogy megtettem, rájöttem, hogy nem maradhatok tovább távol tőle. Közel kell magamhoz engednem. Így hát beszéltem: - Ez volt Ally kedvenc könyve. Nem szeretett olvasni, de ezért a könyvért odáig volt. Állandóan ezt olvasta. Nem is értem, hogy nem jegyezte meg még az egész történetet. - Te nem olvastad? - a kérdés mint nyílvessző fúródott bele a mellkasomba. - Nem - néztem rá. Könnyeket éreztem végigcsorogni az arcomon - Miért nem olvastam? Mindig is mondta, hogy olvassam el, de sose vettem komolyan. Leráztam annyival, hogy miatta már ismerem a történetet és nem érdekel. Ő erre azt mondta, hogy ez nem igaz. Ahányszor elolvassa, egy újjabb apró kis részletre bukkan. És ennyiben hagytuk. Miért? - néztem Patricre. -Miért nem tudtam volna egyszer az életben elolvasni? Ezt az egyet kérte tőlem. És én nem tettem meg - elhajítottam a könyvet a könyvtár másik oldalára. Miért? Miért nem olvastam el? - zokogtam. - Sarah, nyugodj meg! - fogta meg a karomat. - Eressz el!
-Sarah! Elég legyen! Egy könyv nem változtatott volna ezen az egészen semmit. Nem te tehetsz a balesetről, és arról sem, ami Allyvel történt. Minden nap hálát adok az égnek, hogy neked nem esett semmi komolyabb bajod azon az éjszakán. Én....belegondolni se merek mi lenne velem nélküled...Sarah fontos vagy nekem. Megszoktam a csendességed ebben a két évben és, hogy nem láthattalak mosolyogni, önfeledten nevetni. De most az előbb megváltozott valami. Kacagtál, flörtöltél - pirult el. Igaz, az eltelt két évben végig ott voltam melletted, több időt töltöttem veled, mint eddig valah, de nem voltál boldog. Én csak azt szeretném tudni, mit tegyek, hogy boldog legyél? Olyan mint mint az előző fél órában - kétségbeesett tekintettel nézett rám. Hüvelykujjával finoman törölte le a legördülő könnycseppeket. - Én csak....csak azt kérem, hogy maradj velem - néztem fel rá. Igen, azt akarom, hogy velem legyen. Két tenyerébe vette az arcomat és azt mondta: - Az megoldható - lassan közelített felém. Tudtam, hogy meg akar csókolni én pedig akartam is. Ajkaink összeértek. Nyelvével szétnyitotta zárt ajkaimat, így utat nyert a számba. Nyelveink találkoztak egymással. Hamarabb véget ért, mint gondoltam. Elhúzódott, de nem engedtem. Megragadtam fekete pulóverét karjánál fogva és magamhoz húztam. Nem szóltunk egy szót sem, csak szorosan öleltük egymást.
Magamhoz térve az emlékek jóleső melegségéből felvettem a telefont az ágyamról és benyomtam a kettes gombot, ami Pat száma volt gyorshívón. Tudom, hogy a tegnap délutánból arra lehetett következtetni, hogy továbbléptem és nem tervezek semmilyen bosszút, de ahogy ma este megláttam...muszáj megbosszulnom. Mindenféle érzelmet félre rakok, kivéve a haragot.
Harmadik csengésre felvette. - Sarah? - hallottam meg a hangját.
- Igen, én vagyok az. Beszélhetnénk?
- Persze. Minden oké?
- Éppen ez az. Van egy kis gond...illetve jó nagy - kezdtem bele.
Feltette a két könyvet a helyére és nyúlt volna a következőért, amit nyújtanom kellett volna neki, de nem tettem, mert őt bámultam. Ó, te buta! Elpirulva siettem oda a következő két könyvért. Amint odanyújtottam neki, megfogta, de nem vette el egyből. Engem nézett, pontosabban a szemembe. Én is így tettem, és engedtem magamnak, hogy annyi idő után most ne kapjam el a tekintetem róla. Elvesztem a kék szempárban és rájöttem, hogy a családomon kívül ő volt számomra az utóbbi két évben a biztos pont. Ő mindig ott volt mellettem. Amíg Nora korházban volt, a temetésen és az utána elkövetkezendő években. Én...én szeretem őt. Jöttem rá. Nem tudom, hogy eddig hogy nem tűnt fel.
- Köszönöm - szólalt meg csendesen.
- Szivesen - mosolyogtam rá először, ki tudja mióta. Láttam a meglepődést az arcán. Ledöbbent. Kuncognom kellett a feje láttán. Milyen elviselhetetlen lehettem. Nem mosolyogtam, nem nevettem, csak akkor szólaltam meg ha nagyon muszáj volt. Ennek vége. Én nem ilyen vagyok.
A könyveket még mindig ketten tartottuk. Még mindig meglepődve nézett rám. Kikaptam a regényeket a kezéből és elfutottam a polcok közé. Ahogy megfordultam még mindig nem sikerült felocsúdnia a "sokktól". - Vedd el ha tudod - kiáltottam a hátam mögé. Elbújtam egy könyves szekrény mögé és vártam, hogy mit lép. Tudtam, hogy ez most váratlan fordulat számára, de ha jöbban belegondol itt volt az ideje, hogy felébredjek végre. Meghallottam, ahogy lemászott a létráról és elindult felém. - Sarah! Gyere csak elő - elindultam az ellentétes irányba, mint amerre a hangját hallottam. Kikkkuntattam a szekrény mögül, de sehol nem láttam. Kiszemeltem a következő polc sort. Afelé rohantam és befordultam volna a két polcsorral közrefogott kis folyosóra, amikor valami keménynek ütköztem. A könyvek kiestek a kezemből és a földön landoltak. Én talpon maradtam, de megtántorodtam. Felpillantottam és Pattel találtam szemben magamat. - Meg vagy - nézett rám nevető szemeivel. - Azt csak hiszed - felkaptam a két könyvet és rohantam tovább. Kemény 5 másodpercig érezhettem a győzelem mámorát, amikor a táskám pántjába beleakadt a lábam és az asztal mellett elterültem a földön. Ennyit a győzelemről. Kellett nekem a földre rakni a táskámat. - Sarah! - rohant oda hozzám Pat - Jól vagy? Próbált felsegíteni, de én akkor már rég nem rá figyeltem. Az asztal alatt, ami mellé estem egy könyv volt, szétnyitva, lapjaival a föld felé fordítva. A borítójára teljes rálátásom nyílt. Charles Dickenstől volt a Szép remények. Pip és Estella története. Benyúltam érte. Nem álltam fel, a földön maradtam, Pat mellém ült. -Mi az Sarah? Ránéztem. Ahogy megtettem, rájöttem, hogy nem maradhatok tovább távol tőle. Közel kell magamhoz engednem. Így hát beszéltem: - Ez volt Ally kedvenc könyve. Nem szeretett olvasni, de ezért a könyvért odáig volt. Állandóan ezt olvasta. Nem is értem, hogy nem jegyezte meg még az egész történetet. - Te nem olvastad? - a kérdés mint nyílvessző fúródott bele a mellkasomba. - Nem - néztem rá. Könnyeket éreztem végigcsorogni az arcomon - Miért nem olvastam? Mindig is mondta, hogy olvassam el, de sose vettem komolyan. Leráztam annyival, hogy miatta már ismerem a történetet és nem érdekel. Ő erre azt mondta, hogy ez nem igaz. Ahányszor elolvassa, egy újjabb apró kis részletre bukkan. És ennyiben hagytuk. Miért? - néztem Patricre. -Miért nem tudtam volna egyszer az életben elolvasni? Ezt az egyet kérte tőlem. És én nem tettem meg - elhajítottam a könyvet a könyvtár másik oldalára. Miért? Miért nem olvastam el? - zokogtam. - Sarah, nyugodj meg! - fogta meg a karomat. - Eressz el!
-Sarah! Elég legyen! Egy könyv nem változtatott volna ezen az egészen semmit. Nem te tehetsz a balesetről, és arról sem, ami Allyvel történt. Minden nap hálát adok az égnek, hogy neked nem esett semmi komolyabb bajod azon az éjszakán. Én....belegondolni se merek mi lenne velem nélküled...Sarah fontos vagy nekem. Megszoktam a csendességed ebben a két évben és, hogy nem láthattalak mosolyogni, önfeledten nevetni. De most az előbb megváltozott valami. Kacagtál, flörtöltél - pirult el. Igaz, az eltelt két évben végig ott voltam melletted, több időt töltöttem veled, mint eddig valah, de nem voltál boldog. Én csak azt szeretném tudni, mit tegyek, hogy boldog legyél? Olyan mint mint az előző fél órában - kétségbeesett tekintettel nézett rám. Hüvelykujjával finoman törölte le a legördülő könnycseppeket. - Én csak....csak azt kérem, hogy maradj velem - néztem fel rá. Igen, azt akarom, hogy velem legyen. Két tenyerébe vette az arcomat és azt mondta: - Az megoldható - lassan közelített felém. Tudtam, hogy meg akar csókolni én pedig akartam is. Ajkaink összeértek. Nyelvével szétnyitotta zárt ajkaimat, így utat nyert a számba. Nyelveink találkoztak egymással. Hamarabb véget ért, mint gondoltam. Elhúzódott, de nem engedtem. Megragadtam fekete pulóverét karjánál fogva és magamhoz húztam. Nem szóltunk egy szót sem, csak szorosan öleltük egymást.
Magamhoz térve az emlékek jóleső melegségéből felvettem a telefont az ágyamról és benyomtam a kettes gombot, ami Pat száma volt gyorshívón. Tudom, hogy a tegnap délutánból arra lehetett következtetni, hogy továbbléptem és nem tervezek semmilyen bosszút, de ahogy ma este megláttam...muszáj megbosszulnom. Mindenféle érzelmet félre rakok, kivéve a haragot.
Harmadik csengésre felvette. - Sarah? - hallottam meg a hangját.
- Igen, én vagyok az. Beszélhetnénk?
- Persze. Minden oké?
- Éppen ez az. Van egy kis gond...illetve jó nagy - kezdtem bele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése