3. Lara

   Az ágyamon ültem és a kottáim, dalszövegeim között lapozgattam, hogy mit kezdjek el énekelni. Álltólag jó hangom van. Mindig is szerettem az éneklést, de csak hobbi szinten. A szüleim ettől függetlenül támogattak, és sokszor próbálták erre terelni a témát, ha a továbbtanulásom szóba került. Ilyenkor úgy tettem, mintha meg se hallottam volna. Az éneklés engem kikapcsol, mint mást az olvasás a horgászat vagy bármi más.
  Két évig gyászoltam a nővérem, Ally elvesztését. Akkor még csak 15 volt, mint most én. Előtte állt még az egész élet. Ez alatt az idő alatt megvontam magamtól minden zenével kapcsolatos dolgot. Az autónkból eltávolították a rádiót, a telefonomból az összes zenét kitöröltem. A tévéből az összes zenecsatornát visszamondtuk. Ha az éneklésre vagy zongorázásra gondoltam csak mérhetetlen fájdalmat éreztem. A zene többé nem jelentett megnyugvást.
  Sokáig magamat hibáztattam a baleset miatt, és ez az érzés még mindig kísért.
  A barátaimtól is eltávolodtam, ahogyan a szüleimtől is, amit bántam, de ők is magukba fordultak. Engedték, hogy elsüllyedjenek a gyászban, a depresszióban és a fájdalomban. Ha el is akartam  menni valahova nem engedtek. Szigorúak lettek és kedvetlenek. Ők még nem kezdtek el kitörni a gyászból, én azonban igen. Pár napja elkezdtem újra a zenével foglalkozni.
  Körülbelül három nappal ezelőtt az utcára néző ablakomnál kialakított olvasósarokban ültem az Üvöltő szelekkel a kezemben, mikor egy kocsi állt meg a velünk szomszédos háznál, Mr. Lanchasternél. A kocsiból teljes hangerővel a Maroon 5-tól a She will be loved szólt. Egyből bevillant a fájdalmas emlék. Allyvel ez volt az egyik kedvenc számunk. Bárhol meghallottuk azonnal elkezdtük teli torokból énekelni. Nem tudjuk mikor szerettük meg így, vagy hogy miért pont ezt a dalt imádtuk ennyire. Talán azért, mert annyiszor láttuk anyáékat erre táncolni boldogan, önfeledten. Ez a mi számunk volt. Egészen addig az éjszakáig, amíg a rendőrség be nem kopogott a házunkba közölni a hírt. Nem tudom pontosan mi történt azon az éjszakán, csak azt, hogy Jeremy Brown okozta Ally halálát.
  Fogalmam sincs mi késztetett rá, talán a kocsiban dübörgő zene, esetleg a fájdalmas emlékek felidézése, de felálltam és odamentem a rózsaszínű rózsákkal tapétázott szobám másik végébe az asztalomhoz, hogy bekapcsoljam a laptopom. Azért, hogy elindítsam azt a számot. Az ismerős dallamok magukkal húztak és átadtam magam a zenének. Először halkan aztán egyre hangosabban és hangosabb kezdtem énekelni. A fejemet majd az egész testemet átadtam a zene oly jól ismert ritmusának. Úgy éreztem újra élek. A testem a dallal együtt hullámzott. Aztán a hangok elhaltak. Ott maradtam a zene utáni csöndességben a szobám közepén, fehér szőnyegemen. Énekelni akartam. Nem magamért, hanem Allyért.
  Eszembe jutott mikor nővérem szóba hozta az énekhangom. A könyhában ültünk egy délután az asztalnál, én éppen limonádét gyártottam.
  -Lara, ígérd meg nekem, hogy a zenével fogsz foglalkozni és világhírű énekes leszel.  Mikor meghallom a hangod.... - gondolkozott el, hogyan is mondja - az leírhatatlan érzés - fejezte be eltűnödve. Tipikusan azt a pózt vette fel mikor álmodozott. Az asztalon könyökölt, fejét tenyerébe helyezte.
- Hát ezt jól megmondtad - nevettem el magam.
- Ne szemtelenkedj! Tudom, hogy igazam lesz - felpattant a székről és mielőtt kilejtett a szobából még rám kacsintott egyet.      
  Ally is azt akarná, hogy ne hagyjam abba az éneklést, így tehát
három napja újra kezembe vettem a kottáimat. Azóta halomban állnak ágyamon a lapok. Megunhatatlanul olvastam el újra és újra a jól ismert dalszövegeket. Úgy éreztem, hogy közelebb kerültem a zenéhez mint eddig valaha. 
  Az ablakom tárva nyitva volt, amíg én az ágyon búvárkodtam a dalok között, amikor egy nagyobb széllökés utat nyert a szobámba és lefújta a kottákat az ágyamról a földre. Egy lap a nagy kavarodásban lassabban hullott le, mint a többi társa. Könnyedén, szépen hullámozva közeledett a földhöz, majd elhelyezkedett végül az ablakom előtt.
 A többit erősen nyújtózkodva még össze is tudtam kaparni - bár így is majdnem a földön kötöttem ki - de ami az ablakhoz került már nem. A szél hatására megborzongtam. Lehűlt a levegő, de kívámcsi voltam, hogy melyik dalszöveg landolt ott. Feltápászkodtam a kényelmes kuckómból és szórakozottan elcsoszogtam és lehajoltam, hogy felvegyem. A cím hatására gombóc keletkezett a torkomban. Matthew  Barbertől volt  az Our voices. Ezt énekeltem Ally temetésén. Könnyekkel teli szemekkel kinéztem az utcára és egy autót láttam közeledni, ami a házunk előtt lelassított. Az autó ismerős volt, de nem ugrott be honnan. A vezető kihajolt a kocsiból és megláttam, ki az. Azt hittem, ki fog szállni, karjával már nyúlt, hogy kinyissa az ajtót, de nem tette. Csak megrázta a fejét és tovább hajtott. Tudtam ki az. De nem akartam elhinni. Jeremy Brown volt. Visszajött volna?
  Az agyam leblokkolt, a testem irányított. Az ablak melletti ruhásszekrényemhez mentem és kivettem a futócuccom. Gyorsan felkaptam fehér sportpólómat és lila rövid futónadrágomat, mézbarna hajamat rendezetlen kontyba fogtam, kikaptam nike neonrózsaszín és kékeszöld színú futócipőmet és éppen mikor kinyitottam a szobám fehér ajtóját, anyával találtam szemben magam. - Hová készülsz? - állta el az utamat.
- Elmegyek futni - jelentettem ki határozottan és komoran szemébe néztem.
- Ilyen későn már nem mehetsz ki. Öltözz át, aztán gyere a konyhába apádhoz és hozzám vacsorázni - fordult meg, hogy elinduljon le a lépcsőn, amikor hangosan felkiáltottam: - Nem!
Meglepődve megfordult és amíg nem nyitotta szólásra száját, szemügyre vettem. Mézbarna hajamat tőle örököltem. A vészterhes idők és a veszteség hatására néhány ősz hajszál jelent meg a halántékánál. A szeme borostyán színben világított, csillogás nélkül. Nekem is zöld volt a szemem, csak egy árnyalattal világosabb. Karcsú és csinos volt, annak ellenére, hogy már nem foglalkozott annyit külsejével mint régen. Külső szemmel egy tiszteletet parancsoló, komor hölgy volt, akit az élet jól megsanyargatott. Még mindig az én anyukám volt, de nem olyan mint rég. Az én anyukám, akit én ismertem ott volt legbelül, mélyen eltemetve.  
- Mit mondtál? - szólalt meg végre.
- Azt, hogy én most elmegyek futni és nem tehetsz ellene  semmit. Két éve az iskolán kívűl sehova nem mentem. Megvontam magamtól a zenét és minden Allyvel... 
- Ne ejtsd ki a nevét! - szólt idegesen. Tekintetem kezére siklott. Ökölbe szorította tenyerét. Vissza kellett fognia magát, hogy ne kiabáljon.
- kapcsolatos dolgot - folytattam a mondanivalóm - Anya, két év telt el, és te meg apa csak dolgozni jártok el. Visszakell szoknotok a hétköznapokba. Gimis leszek ősztől kezdve és ahhoz, hogy elfogadjanak, nem viselkedhetek úgy mint eddig. Barátokat akarok szerezni és énekelni. Ally is ezt akarná - fakadtam ki. Előre léptem, hogy anya kiengedjen.
- Ally csalódna most benned. Csalódna azért, hogy hogyan bánsz velem és, hogyan fordítasz hátat nekünk! Ha most elmész, ne várd, hogy bármiben is támogassunk. Bárcsak ne Ally ült volna abban a kocsiban hanem...
- Hanem Én anya? Ezt akartad mondani? Azt hiszed nem hibáztatom magamat minden nap azért a balesetért? Hidd el, ha meg tudtam volna állítani Allyt, akkor nem engedtem volna, hogy kimásszon az ablakomon, de anya, tizenhárom éves voltam, mégis mit kellett volna tennem?  - kérdeztem elakadó lélegzettel - Anya! Válaszolj! - de nem válaszolt. Hátat fordított és lement a lépcsőn.
Nem tudtam mit tegyek. Kétségbe estem. Komolyan ezt mondta volna? Összeroskadtam. Az ajtófélfába kapaszkodva megtámaszkodtam. Nem eshetek szét! Erős leszek! - hajtogattam magamban. Felhúztam a futócipőm, lerobogtam a lépcsőn és kivágódtam a bejárati ajtón. Bemelegítés és nyújtás nélkül elkezdtem teljes erőből sprintelni, végig az utcákon megállás nélkül. A szememből dőlt a könny, de futottam tovább. El Patrick és Noráék háza előtt, végig Lucasék párhuzamos utcájában. A fejemben képek és gondolatok milliója kavargott, majd szétrobbantva a fejemet. 
  Egy kereszteződésnél lassítottam a tempón, amikor meghallottam Lucas és Bell hangját. 
- Lara! - kiabált utánam Bell. Nem, nem állhattam meg, gyorsabbra fogtam az iramot és úgy tettem mintha meg se hallanám. Végig futottam a tölgyekkel övezett kis utcákon és Jeremy Brown felé vettem az irányt. Ha ő ült ott a kocsiban, nem is olyan rég, márpedig biztosan ő volt az, akkor mostanra otthon kell lennie. Én pedig beszélni akarok vele.