4. Lucas

  -Lucas! Csengetnek, kinyitod? Biztosan Bell az - hallottam meg az emeletről Thomas hangját. A nappaliban olvastam a repcsis újságomat, amit tegnap hozott a postás. Bell tudta, hogy erre várok már egy hónapja, úgyhogy biztos fontos lehet, hogy most akar találkozni. A kutyasétáltatós dumát nem vettem be. Lehet csak engem akart látni? Elvigyorodtam ezen az ötleten, amit egyúttal el is vetettem. Az újságomat beletörődve, hogy ma már úgysem fogom elolvasni leraktam a kanapéra és átvágtam a konyhán át az előszobába. A konyhába lépve megcsapott a rántott hús illata, amit vacsorára készített anya. Eszembe jutott, hogy talán figyelmeztetni kellene anyát, hogy elmentem Bellel sétálni, mielőtt kétségbeesetten elkezdene keresni. Volt már rá példa.
  Pár hónapja levonultam az alagsorba, hogy gitározzak egy órát. Öt éve játszom a hangszeren. Na szóval lennt voltam az alagsorban és csak azt hallottam meg egy fél óra múlva, hogy anya kétségbeesetten kibabálja a nevem és rohangál a lakásban, mint egy mérgezett egér. Olyan hangosan dübögtek felettem a léptei, hogy nem lehetett nem meghallani. Felmentem a földszintre, hogy megnézzem mi törént. - Lucas! Lucaaas! Hol vagy? - kiabálta szüntelenül újra és újra - Lucaaa...
- Anya itt vagyok - érintettem meg a vállát - Mi az?
- Ó, az ég szerelmére. Azt hittem már elrabolt valaki. Hol a fenében voltál? Fél órája kereslek. Már a rendőrséget is hívni akartam - ölelt át szorosan. Alig kaptam levegőt. - Anya, nincsen semmi baj. Nyugodj meg szépen. Csak lementem az alagsorba - pusziltam meg kipirult arcát. - Ó, hát rendben, de legközelebb ígérd meg, hogy szólsz, ha elmész.
-Mindenképpen - ígértem meg. Nem tudtam, hogy akkor mitől ijedt meg ennyire. Csak arra tudtam gondolni, hogy a baleset utóhatása lehetett. Mindenkiben mély nyomot hagyott az az éjszaka. Csak most két év elteltével látom azt a többieken, hogy megnyugodtak. A mi családunkat nem érte szörnyű veszteség, mint Laráéket. Thomas is ott volt, akkor éjjel, de ő megúszta néhány karcolással és pár sebbel.
  Mielőtt szóltam volna anyának még kinyitottam az ajtót Bellnek, aki már türelmetlenül szólásra nyitotta volna a száját, de nem engedtem. Imádtuk a másikat húzni, egymás agyára menni.
- Egy perc, majd mindjárt mondhatod - szóltam közbe vigyorova, mielőtt rájött volna a szokásos szófosása. A fej, amit vágott felejthetetlen. Csak rá kellett nézni, és le lehetett olvasni az arcáról mit gondolt: "Ez most komoly?".  Homlokráncolva összehúzta a szemöldökét, a száját enyhén félre húzta még enyhén csücsürített is.
Hátat fordítottam neki és bevágtattam a konyhába. - Anya, elmentem Bellel egy kicsit, majd jövök.
- Jól van, menj csak. Add át Bellnek, hogy puszilom. Te megy vigyázz magadra!- nézett komolyan a szemembe, a bézs színű konyha pult előtt állva. Az edényeket törölgette.
- Meglesz és átadom - fordultam a bejárati ajtó felé, ahol Bellnek kellett volna állni Simonnal, de nem volt ott. Kihasználtam az alkalmat és gyorsan megálltam az egész alakos tükrünk előtt, ami az előszobában volt, a falra felfüggeszte. Alatta cipők voltak egymásra pakolva. Anya mindig unszol minket, hogy rakjuk be a cipősszekrénybe, de általában sikertelenül. Belenéztem a tükörbe és végigmértem magamat. Fehér converse cipő volt rajtam, bézs színű térdnadrággal és a fehér Los Angeles feliratú ujjatlan pólóm amit Bellel vettünk valamelyik nap a bevásárlóközpontban. Szőkés barna hajamba kétszer beletúrtam, hogy ne úgy nézzek ki mint aki az előbb kelt fel az ágyából. Bezártam az ajtót és körülnézve Belléket kerestem hogy hol lehetnek. A garázsunk előtt guggolt, Simont simogatta. Ahogy a kutya észrevett odarohant hozzám és farok csóválva várta, hogy végre vele is foglalkozzak, ne csak Bellel.
- Bell, mi az? Rád nézek és világfájdalmam lesz - hajoltam le Simonhoz.
- Nem vagyok vicces hangulatban, úgyhogy kímélj meg az ilyen hozzászólásaidtól - tápászkodott fel. Én is felemelkedtem és most, hogy jobban szemügyre vettem a garázsnál felszerelt kis lámpa gyér fényében halálsápadt volt. A mézbarna szemei, amik  általában izgatottan csillogtak, most visszevettek erejükből. Aranybarna haja most csapzottan hullott vállaira. - Mi történt? - közelebb léptem hozzá. - Az van, hogy Jeremy visszajött a városba, már láttam is. Szemben van tudod a házuk a miénkkel és az erkélyünk pont rá néz az ő erkélyükre. Én vettem észre először, de szerintem Sarah is rájött, de nem mondja el. Ki ment az erkélyre és úgy jött vissza mintha nem látott volna semmit. Nem tudom mit higgyek. Írtam neked. De Lucas nem tudom mit tegyek! Nem akarom megint elveszíteni a nővéremet! Még csak most kaptam vissza - alig kapott levegőt, mire befejezte. A sírással küszködött.
- Bell, nyugalom. Lassabban. Azt mondod Jeremy visszjött? Jeremy Brown?
- Igen, ő. Mégis kire gondolnék? - idegesen markolászta Simon pórázát.
- Rendben van. Akkor amíg sétálunk, addig elmondod, hogy mi is volt pontosan.
Mikor szépen lassan elindultunk, még akkor is látszott rajta, hogy az idegei pattanásig feszültek. Elmondta újra, amit az előbb hadarva ledarált és én is szembesültem azzal a ténnyel, hogy Jeremy visszajött. Tudtam, hogyha Thomas megtudja, nem lesz belőle gond...bár Norával lehetnek gondjai emiatt.... Aztán Sarára, Larára, Patrickre és Norára gondoltam. Mindannyiójuknak volt félnivalója. Reméltem, hogy Bell hallgatni fog rám, ezért próbáltam a szerintem helyes irányba terelni.
- Figyelj, tudom, hogy a nővéred miatt, nehéz ezt az egészet külső szemmel nézni, de meg kellene próbálnod. Lehet, hogy nem is látta Jeremyt. Valószínű, addig Jer visszament a házba. Egyébként Sarah majdnem tizennyolc évesen tudja, hogy mit tegyen. Ráadásul ott van neki Patrick. Ő vigyáz rá. Nem fog hülyeséget csinálni. Egyedül Larára kell figyelned, de abban segítek. Az a fontos, hogy tőlünk tudja meg - szembefordítottam magammal Bellt - Minden rendben lesz - tettem rá a vállára a kezeimet - Ne aggódj! - néztem bele mélybarna szemeibe. Ő nem szólt semmit, csak szipogva szorosan átölelt.
- Köszönöm - suttogta.
 
  Húsz perccel később már teljesen besötétedett. Nyár eleje volt, a szél jólesően fújdogált a nagy zuhé után. Bellel és Simonnal hozzájuk tartottunk, ragaszkodtam hozzé, hogy haza kísérjem őket. Bell, miután megnyugodott elkezdett beszélni új osztályáról. Most fogja kezdeni szeptembertől a gimit. Elfeledve pillanatnyi gondjait, izgatottan beszélt arról a néhány emberről, akiket már ismer az új osztályából. Éppen a gimiről kezdett el mesélni,- mintha én nem oda járnék - mikor az előttünk lévő kereszteződésben futott el Lara.
- Bell!
- Tessék? - hagyta abba a mesélést.
- Az ott nem Lara? - mutattam előre.
- De, az lehet. Lara! - kiáltott neki. Mintha meg se hallotta volna, futott tovább.
-Laraaa! Tuti, hogy hallja, miért nem áll meg? - kérdeztem meglepetten.
- Lucas? - kérdezte halkan, abbahagyva a kiabálást.
- Igen?
- Szerintem már tudja. Ismerem annyira, hogy tudjam, mikor hogy viselkedik. Jól hallotta, hogy szóltam neki. Ahogy felfigyelt rá, gyorsabban kezdett futni.
- Mit tud?
- Azt, hogy Jeremy visszajött.
- Akkor viszont nem ártana utolérni, beszélni vele. Nem gondolod? - néztem rá.
- De. Csak bírd szusszal. Lazán lehagylak - nézett rám, azzal a jól ismert mosolygós tekintettel.
- Csak szeretnéd - elkezdtünk futni, Simonnal az élen, remélve, hogy utolérjük Larát, na meg, hogy én fogok győzni, nem Bell.

  Rohantunk, de úgy rákapcsolt, hogy alig láttuk merre megy a sötétben. Bellt visszafogta Simon, de támadt egy ötletem.
- Bell, mi lenne ha gyorsan utánarohannék, te meg itt megvársz?
- Simon, nyugi van! - húzta magával Simon Bellt a nagy izgalomban - jó menjél, de ez nem jelenti azt, hogy te győztél - nézett rám morcosan.
- Persze, hogy nem - nyugtattam meg.
- Siess akkor és érd utol!
 Úgy sprinteltem mint még talán soha. Ahogy futottam a hosszú utcában, lassan meg is találtam a rohanó Larát. Abban az utcában voltunk, ahonnan rá lehetett kanyarodni Bellék házához és a Jeremyékhez is. Jeremyék háza Bellékkel párhuzamos utcában volt. Azt hittem Lara Bellékhez megy, de nem lett volna logikus, hiszen figyelmen kívül hagyta Bell kiáltását. Igaz, lett a megérzésem. Nem hozzájuk tartott. De csak egy kicsit futott tovább, mert lakanyarodott...Jeremyék utcájába. Mit akar ott? Meglepődtem. Nem akartam, hogy észrevegyen, így elkocogtam a kanyarig és ott elbújtam egy fa mögött, onnan lestem, mit csinál. A tempóját sétára lassította és megállt a házuk előtt....ahol ott volt Jer kocsija. Tényleg visszatért. Lara megállt előtte és körülnézett. A házat kerítés helyett sövény védte és a tövében rengeteg kis kavics törmelék volt egy két nagyobb kővel. Lara ott matatott egy darabig, aztán talált egy nagydarab követ. Tudtam mire készül, amit nem engedhettem. A kocsi szélvédője felé tartott, amikor előrohantam a fák közül és elkiáltottam magam: - Lara!
Meglepődve fordult meg, de nem dobta el a követ. Gyorsan feleszmélve, hogy mindjárt megakadályozom már emelte a kezét, de éppen akkor lefogtam és elrángattam a kocsitól. Nem ellenkezett. Mire odébb vonszoltam rázkódott a zokogástól. - Nyugalom, nincsen semmi baj - öleltem magamhoz.
- De van! - zokogott fel - mindenkit ellöktem magamtól. Az anyám azt kívánja bár én haltam volna meg, a barátaimat ellöktem magamtól, Ally nincs velem, Jeremy pedig visszajött.
- Mi itt vagyunk neked és itt is leszünk mindig - pusziltam meg a fejét - Ne aggódj! Fáradhatatlanul próbált kitörni szorító karjaim közül, nyögött és rúgott. - Engedj el! Meg kell tennem! - látta hogy nem engedek a szorításomból így szép lassan lemondott róla és elcsendesedett. Egy darabig még hallottam zakatoló szívverését. Nyugtalan volt, kimerült és elkeseredett. Pár perc csak heves lélegzetvételét lehetett hallani aztán végül megszólalt.
- Lucas, köszönöm, tényleg! Lehetne, hogy ezt ne tudja meg senki? - kérte csendesen. - Persze - öleltem tovább az utcai lámpák fényében. Csak néhány elsuhanó autót és a tücskök ciripelését lehetett hallani.